Gyerekként – a zenekara többi tagjával – bátrabban állt ellen egy önkényes rendszernek, mint bármelyik felnőtt. Ironikus szöveggel, s bár egyedi, alternatív, de akkor is generációkat megszólító zenével. Mosolygós énje a kilencvenes évek második felében kibővitette az életművét egy fantasztikus alkotással. Kreált egy fesztivált, melyet semmi se jellemez jobban, mint a megnevezése – Pohoda. Ki ő? Egy jelző se jellemezné jobban őt, mint a neve, melynek hallatán érzékelhető a személyisége. A legendás, már nem működő Bez ladu a skladu frontmene, és a Pohoda fesztivál teste és lelke – Mišo Kaščák.
ARCHÍV – 2013. április – szerzők: Poór Tibor, Szilvási Tibor
Az interjú első sorai a Pohoda 2013-as fesztiváljára vonatkoznak. Akadhatnak benne egyéb részletek is, amelyek esetleg aktualitásukat vesztették, de újbóli közzétételével szerettük volna megragadni annak hangulatát, ahogy és amikor a beszélgetés lezajlott.
Milyen mértékben teljes az idei Pohoda fesztivál programja? (március 28-at írunk)
A zenei rész 90 százaléka már ismert. A kísérő műsorokból – irodalom, film, színház, képzőművészet, tánc – egyelőre majdnem semmi nincs leegyezve, azok intézése ezekben a hetekben rajtol.
Várhatóak még nagy nevek zenei szempontból?
Már nem. Rengeteg nagy nevet kínálunk, és biztos vagyok abban, hogy az idén van a legtöbb a fesztivál történetében. Elégedettek vagyunk.
Az előkészületek során öregebbnek érzi magát, mint általában?
Ez egy nagyon szép munka, általa lépést tartunk az új dolgokkal, nemcsak a zene, a művészet, hanem a technológia és a technika terén is. Ez a munka több szempontból figyelmesebbé tesz minket. Amúgy nem érzem magam máshogy, mint húsz évvel ezelőtt, nem is tudom, hogy akkoriban fiatalnak vagy öregnek éreztem-e magam. Azt hiszem, hogy ugyanarról szól az életem ma is, mint húsz évvel ezelőtt.
Hogyan értékelte a koncerteket, fesztiválokat anno, és hogyan ma?
Amikor kezdtünk, akkor lényegesen rosszabb volt a helyzet, a kor nem kedvezett a zenének.
A zene, mint minden művészet, ahhoz, hogy létezzen, megkívánja a szabadságot, és az nem volt.
Igen, ma gazdasági nyomás alatt vannak a zenészek, de ilyen nyomás alatt mi is voltunk, hiszen nem volt egyszerű gitárt venni. Sokáig tartott, amíg elfogadható minőségű hangszereken játszhattunk, addig néha nagyon rossz minőségű volt a felszerelésünk. Akkoriban politikai nyomás is volt, ami ma nincs, hacsak az előadók önszántukból nem állnak a politika mögé. Az összetartás, főleg az alternatív zenei és művészi közösségben jobb volt. A koncerteknek volt egy egyedi töltete, amikor az emberek mindenben keresték a rejtett értelmet, a kétértelműséget – ez egy kellemes érzés volt. De ezért a jó érzésért szerintem túl sokat kellett fizetni. Ma, amikor a zenét az emberek már máshogy kezelik, nem hallgatják olyan összpontosítással, mint mi, s nem jelent számukra annyit a szöveg sem. Az akkori konspirációs érzés hiányzik, de úgy gondolom, hogy ez a mai helyzet sokkal természetesebb.
Tizennégy évesen, amikor mások a hőseiket, útjukat keresik, Ön a kommunizmus arcába nevetett. Ez nyilván problémákkal járt…
Szerencsém volt a családommal. A nyolc évvel öregebb bátyám nagyon nyíltan beszélt velem, tehát már otthon alakultak a nézeteim. Nekem úgy tűnt, hogy hasonlóan, mint mi, nagyon sok ember beszélt egymás közt, a köreinkben mintha mindenki kinevette volna a rezsimet. Voltak problémáink, hiszen tiltva voltunk, de olyan gondjaink nem voltak, mint például a Plastic People Of The Universe-nek vagy DG 307-nek, akik börtönben ültek. Persze egyetlen együttes sem örül annak, ha nem hagyják játszani, vagy „technikai okok” miatt sorra nem engedélyezik a koncertjeit.
Milyen körülmények között forgatták például az Udavač c. szám videoklipjét?
’89 előtt több klipet forgattunk, méghozzá a Triangel című zenés műsorhoz is. A Píšte všetci modrým perom videója pedig az ismert Televízny Klub Mladých (TKM) című műsor részére készült, de csak egyszer adták le.
Egy kisebb csodának tartom, hogy egyáltalán leforgattuk. Az első videoklipek titokban készültek Brünnben. A többi klipet, van olyan érzésem, hogy nem azért sikerült leforgatni, mert a rezsimnek vagy a médiának engedtünk, inkább azért, mert mindig volt egy egyén, aki személyesen kiállt mellettünk.
Például az, hogy az első lemezünket még a fordulat előtt játszottuk fel a stúdióban, Ľubomír Feldek és Ladislav „Agnes” Snopko érdeme. Ezt utólagosan tudtuk meg.
Mit jelentett Önnek és a csehszlovák zenének a Bez ladu a skladu?
Az, hogy az együttes tagja lettem, alapvetően megadta az irányt az egész életemnek.
Ha nem lett volna a BLAS, nem lett volna a Pohoda sem.
Azért is alapvető, mert általa rátaláltam a legjobb barátaimra, az együttesünk is baráti viszonyokon volt felépítve, ami kitűnő dolog. A BLAS által megismertem rengeteg embert, akik fontosak az életemben, pl. Snopko, Václav Havel, vagy akár a rengeteg mindennapi ember a klubokban. Ami a zenét illeti, azt másnak kell minősítenie, mi a kezdetnél tudtuk, hogy nem akarunk játszani heavy metalt, nem akarunk énekelni a szerelemről, a békéről… Hogy mit akarunk játszani, az magától jött és idővel kialakult. Szerencsénk volt, hogy Trencsénben erős volt az alternatív zenei porond…
A zenéjüknél mindig fontos volt a szöveg. Ma, így visszatekintve, melyik darabok sikerültek a legjobban?
Mindig is nagyon szerettem Ľubor Benkovič szövegeit, aki az olyan mérvadó dalszövegeket írta, mint a Sociologický prieskum, Odtnite mu hlavu, Génový inžinier, de a Parné valce címűt is, bár ez a szöveg már picit „játékos“. Szeretem a Píšte všetci modrým perom szövegét, melyet Stano Dajča írt. Tehát ezeket. Egyiket sem írtam én… 🙂
BLAS mint működő, koncertező együttes – ez már passzé?
No… Lehet, hogy egy alkalomra talán még igen, de ez a téma inkább már a múlt… Megtörténhet, hogy pár év múlva azt mondjuk, csináljunk új számokat, de én nem tartom valószínűnek. Még mindig jó a baráti viszony közöttünk, de már mindegyikünk máshol van. Lehet, hogy egy picit mintha félnénk is attól, hogy egyáltalán működne-e az egész ennyi év után.
Még a Pohoda előtt befejezte az egyetemet, matematika-földrajz szakon, miért nem lett Önből természettudós?
Egy ideig tanítottam, de bevallom, hogy már az iskola elvégzése után elkezdtem dolgozni. Először a zsolnai színházban, később itt a ligetfalui művelődési központban. Hm… Mindkét tantárgy nagyon érdekelt, de a zene még jobban. Végződhetett volna fordítva is, és akkor Modrán kötöttem volna ki mint tanár… Sok ismerősünk volt a zene által, plusz találkoztam „Agnesszel“, aki főnök volt itt, munkát adott, és én koncerteket rendeztem. Engem ez nagyon szórakoztatott.
A kilencvenes években járta a nagy európai fesztiválokat és nézelődött… Melyik fesztivál ihlette Önt végérvényesen?
Csehországban történt. ’89 után úgy tűnt nekem, hogy ott minden szabad helyen klubok alakultak, míg nálunk fitneszcentrumok.
Csehországban rengeteg fesztivál szerveződött, nálunk szinte semmilyen. Egy cseh barátomnak emiatt panaszkodtam, és ő megkérdezte tőlem: Akkor miért nem csinálsz fesztivált te?
Az első alkalommal a (trencséni városi) stadionban rendeztük meg 1997-ben, összesen egy pódiummal. Akkor kezdtem járni az angol fesztiválokra, a Glastonbury-re és a Szigetre, amelyek inspiráltak.
Abban az időben volt egy nagy gond – a mečiarizmus…
Tulajdonképpen akkor fejeződött be. A Pohoda második évada ebből a szempontból érdemi volt, együttműködtünk a Rock Volieb című kampánnyal, s főleg az elsőválasztókat akartuk motiválni. Természetesen nagyon kritikusak voltunk Mečiarral és azzal szemben, amit képviselt. Hálaistennek oly nagy gondunk nem akadt fesztiválszervezőként, mert a törvény szerint már csak bejelentési kötelességünk volt.
Bizony senki sem örülhetett annak, ami akkoriban történt az országunkkal. Emlékszem, amikor első ízben voltam Londonban konferencián, és úgy nyilatkoztam, hogy Szlovákia hasonlóan áll, mint Albánia, akkor egy brit „megnyugtatott“: Messzemenőleg rosszabbul…
Mi az, ami a Pohodán jobban működik, illetve ami számára egyszerűen elérhetetlen?
Nem akarom, hogy arroganciát érezzenek a szavaimból, de bármelyik fesztivállal összehasonlíthatóak vagyunk.
Soha nem leszünk olyan nagyok, mint a Glastonbury, erre nincs Szlovákiában se kereslet, se zenehallgatói háttér. De ami a szolgáltatásokat, és ha a nagyságra nézek, akkor a zenés programot is illeti, szembe nézhetünk bármelyik nagy fesztivállal.
Sőt, ami a higiéniát, az egészségügyi biztonságot illeti, szerintem egy fokkal jobbak vagyunk, mint egyes brit fesztiválok.
Az előadókat előre fizetik?
Mivel lényegesen jobb a reputációnk, próbálunk egyezkedni a nagy nevekkel is úgy, hogy ötven százalék előre, s egy része a szerződés aláírása napján, ami nagyon korán van – decemberben, januárban. Egyesekkel megbeszéljük, hogy április-májusban, legkésőbb június elején fizetjük az első részletet, de ez már kivételnek számít. A fennmaradó 50%-ot vagy a fesztivál ideje alatt, vagy a fesztivál utáni első munkanapon fizetjük. Vannak, akik előre akarják az egészet, de ezek kivételes esetek. S ha nem az együttes miatt marad el egy koncert, mi akkor is kifizetjük az előadókat úgy, mintha lett volna.
Ingyen is játszanak zenekarok a fesztiválon?
Nem, mi mindig azon vagyunk, hogy valamit fizessünk a kezdő együtteseknek is – legalább az útiköltséget. Voltak, akik fizetni akartak a szereplésért, ami viszont teljesen ellentmondana a fesztiválunk filozófiájának.
Bizonyára más benyomást tesz egy-egy fellépő Önökre, szervezőkre a backstage-ben, mint a közönségre a színpadon. Kivel voltak rosszabb vagy jobb tapasztalataik, mint azt elképzelték?
A legtöbbjük ezt szívesen csinálja, még ha nem is mindig olyan egyszerű nap mint nap máshol, más emberek előtt, más hangzással fellépni. Gyakran kelnek korán, zenélnek késő estig, tehát fáradtak, kialvatlanok. De nekik is megvan a joguk a fáradtsághoz, rosszkedvhez, mogorvasághoz. Kellemetlen volt például Johnny Rotten – senkivel nem akart beszélni, saját testőre kísérte, az egész persze egyfajta színjáték volt.
A legtöbb fellépő persze nagyszerű, kellemes ember. Például a Portishead, illetve Patti Smith csodálatos. Vagy a Prodigy tagjai…
Azért a Prodigy előtt biztosan aggódtak…
Inkább az Ska-P miatt, de ők sem a backstage-ben, hanem a színpadon viselkedtek helyenként kellemetlenül, felbosszantottak olyan jelszavakat kiabálva, amelyek összeegyeztethetetlenek a fesztiválunkkal, mint például Viva terrorismo, viva intifada! (Éljen a terrorizmus és az intifáda – ami az Izrael elleni palesztin felkelést jelenti – a szerk. megj.). A Prodigy miatt éppen hogy nem aggódtunk, mivel én korábban már találkoztam velük az egyik fesztiválon a kulisszák mögött, véletlenül. Szóba elegyedtünk, és láttam, hogy abszolút rendes figurák. Amikor a Pohodán felléptek, akkor még inkább meggyőződhettem erről – jártak-keltek az emberek között, kedvesek voltak.
2007-ben az Air és a CSS sem jött el. Bár mindketten a headlinerek közt voltak, mégsem távoztunk hiányérzettel, mivel mindig felfedezünk új fellépőket, programokat. Kik voltak azok, akiket Ön a Pohodán fedezett fel, szeretett meg?
A Pohodán a zenei program rajtam áll, én hagyom jóvá formálisan. Persze, sokan adnak tanácsokat, de kell, hogy ismerjem a fellépőt, hogy mögé tudjak állni. Tehát mindegyiküket ismerem valamilyen szinten. Annak persze örülök, hogy ha az emberek azért is jönnek, hogy felfedezzenek új dolgokat, még ha leginkább a húzónevek is számítanak. Az Airrel egész különös volt a helyzet, mivel az egész banda Trencsénben volt, a technikájukat szállító kamion viszont elakadt. Próbáltunk segíteni a helyzeten, de sajnos eléggé kellemetlenül érintett. Kissé csalódást okozott, hogy nem jöttek oda a fesztiválra, és nem ők magyarázták el az embereknek ezt. Az bizonyára másként hatott volna.
Korábban, amikor Dunaszerdahelyen jártak, emlékszem, Juraj Kušnierik azzal húzta Önt, hogy hívják el PJ Harvey-t, különben el se megy. Ön akkor válaszként a Radioheadet említette, mint nagy álmát. Hol vannak a Pohoda határai a mainstream irányából, illetve a fellépőket tekintve?
A Radiohead továbbra is megmaradt az álmaim között, de már nem érzem annyira szükségét, mint akkoriban. PJ Harvey szintén, de hogy eljön-e vagy sem, azt senki nem tudja megmondani (2016-ban végül eljött – a szerk. megj.). Idén fellép nálunk az Atoms For Peace Thom Yorke-kal a Radioheadből, Flea-vel a Red Hot Chilli Peppersből. Remélem, hogy ez egy előrelépés. Személy szerint nagyon szeretném Tom Waitset, akiről viszont ismert, hogy nem játszik fesztiválokon, tehát ez gyakorlatilag egy elérhetetlen cél.
A legfontosabb, hogy már nem érint annyira érzékenyen, hogy egy-egy előadó elfogadja-e a meghívásunkat, vagy sem. Eddig mindig sikerült úgy összeállítani a programunkat, hogy elégedett lehettem.
Szeretném, ha az egész fesztiválként működne. Ami a pénzügyi oldalát érinti, természetesen vannak olyan együttesek, amelyeket a fesztivál egyszerűen nem engedhet meg magának, például a U2, vagy a RHCP.
Az egyik színpad programját a .týždeň hetilap szervezi. Annak idején hogyan lehetett rábeszélni Önt, hogy egy véleményrovatot megtöltsön a lapban?
Pistának (Štefan Hríb) még akkor ígértem, hogy megpróbálok írni, amikor a Dominót vezette (Domino fórum, 1999-2004 között Hríb volt a főszerkesztője). Akkor azt nem teljesítettem, viszont egy gyenge pillanatomban ismét megígértem, majd ismét elvetettem. Amikor megalapította a .týždeňt (2005), akkor azt mondta, hogy ideje teljesítenem a neki tett két ígéretemet. Azt mondtam, megpróbálom. Így kezdtem, hét év után viszont mindent kiírtam magamból.
Különböző témákat választott, volt, amelyik a csocsó vb-ről szólt, aztán volt komolyabb is. Hogyan tekint vissza erre az időszakra, inkább szenvedéssel járt vagy szép emlék?
Az elején furcsán hatott, aztán elkezdett szórakoztatni, hogy kiadhatok magamból dolgokat, amelyek valóban bosszantottak, érdekeltek. Olyan érzésem volt, hogy ez segít is. Tetszett, hogy szabad kezet kaptam, tehát bármilyen cikket írhattam, olyat is, amely például szemben állt a szerkesztőség jelentős részének véleményével. Érdekes tapasztalat volt, mivel minden héten arra kényszerültem, hogy olyan cikket írjak, aminek legalább minimálisan van értelme – ez a figyelem, a fogékonyság tréningje is volt.
A .týždeň és Hríb szinte egyedülálló jelenség Szlovákiában – olyan médiatermékről van szó, amely befolyásolja a közvéleményt, még ha alacsony példányszámban is jelenik meg. Elegendő Szlovákiára egyetlen .týždeň?
Szerintem egy fontos sajtótermék, az ilyen kritikus lap fontos a társadalom számára. Hogy nem értünk mindenben egyet, az nem is számít, sőt, talán jobb is. Például az olimpia rendezésében biztosan más a véleményünk. A kritikus írások tekintetében persze ez nagyon kevés, a példányszámát tekintve nem vagyok benne biztos, hogy lendíthet Szlovákián. Mindenesetre jó, hogy olyan témákkal hozakodik elő, amelyekkel más szlovák sajtótermékek nem. Sajnálatos viszont, hogy ebben teljesen háttérbe vonult az elektronikus média, holott erős befolyásuk van – a közszolgálatitól a kereskedelmi tévékig.
Hogyan viszonyul Szlovákiához, ahol él?
Örülök, hogy itt élek. De ahogy az országot vezetik, az biztosan nem jó, és az az érzésem, hogy ez az elkövetkezendő években nem is fog javulni.
Amiben az állam abszolút kudarcot vall, az a kisebbségekhez való viszony. Nemcsak a magyarok, hanem például a romák iránt is. Gyűlöletet könnyű kelteni.
Nem tudom, tudják-e, hogy az apósom Jozef Hašto, (Malina) Hedvig pszichiátere, így ez téma a családunkban is. Az ő történetében az erős emberek, ahelyett, hogy megvédenének egy lányt, akit megtámadtak, inkább a támadókat védik. Hihetetlen és felháborító. Sokan elmondják, hogy nap mint nap megtámadnak embereket, de nem nagyon vannak, akiket a kormányfő egyenesen a médián keresztül kezd zaklatni. Ez a szimbóluma is annak, hogyan viselkedik az állam – nemcsak Hedviggel mint magyarral, hanem mint nővel, és mint polgárral szemben. Bevallom, hogy mindaz után, amit hallani lehetett a döntéshozóktól, azt hiszem, nem szeretnék kisebbség lenni ebben az országban. A politikájuk azon alapszik, hogy ellenséget gyártanak, választanak. Ez egyrészt ellentétben áll azzal, amivel én egyetértek, mivel szerintem éppen az a csodálatos Közép-Európában, hogy különbözőek vagyunk. És ellentétben áll azzal is, amiről a fesztiválunk szól, a különbözőségek találkozásáról.
A 2009-es tragédia után mérlegelte, hogy nem rendez több fesztivált, és valóban aggódtunk amiatt, hogy ha nem is Ön dönt így, akkor az aktuális hatalom próbálja meg ezt kihasználni. Éreztek akkor effajta politikai nyomást?
Voltak olyan indícióink, hogy ez megtörténhet, de mindent megtettünk, hogy ne így legyen. Nyíltan viselkedtünk és kommunikáltunk a médiával, hogy az emberek tudják, mi történt. Szakértői vizsgálatot kezdeményeztünk, a bíróság határozott arról, hogy azt ki végzi el. Megmutatkozott, hogy az elvégzett vizsgálat független volt, és ez segített bennünket, nem hagyott teret a kételyekre.
Mit jelentett ez az esemény a fesztivál számára?
Ez masszív része a történelmünknek. Csapatként minden előkészület során együtt kell ezzel élnünk. Konferenciákra járunk, magunk is előadásokat tartunk a történtekről, mert mások számára is szeretnénk átadni a tapasztalatainkat. Számunkra szintén segítettek ebben például a Roskilde fesztivál szervezői, ahol 2000-ben volt hasonló tragédia. Amikor véget ér a fesztivál, jó érzés tölt el, hogy az emberek épségben távoztak haza. Először is azért akartuk folytatni, hogy kiderüljön, követett-e el valaki hibát a csapatunkból.
Az emberek biztattak a közösségi oldalakon, a weboldalunkon, e-mailekben, azok közül is, akik az összeomló sátor alatt voltak. Az elején úgy gondoltam, hogy ez nem lesz döntő, de rengeteget segített. És ami érdekes volt, hogy egy évvel később rendkívül megnőtt a kisgyermekükkel érkezők száma, láttuk, hogy az emberek bíznak a fesztiválban.
Természetesen egy fesztivál sohasem lehet tökéletesen biztonságos, ahogy más helyszín sem.
Hogy néznek ki a napjai a fesztivál alatt? Alszik néha? 🙂
Nem nagyon, talán egy-két órát éjjelente, néha annyit sem. Néha aludhatnék is, mivel a csapatban szét vannak osztva a feladatok, mindenki tudja, hogy mi a teendője. Egykor volt olyan érzésem, hogy mindent irányítanom kell és figyelni, hogy működik-e. Most már ez nincs. De szívesen figyelem, aztán vasárnap este jöhet a kellemes pihenés.
El tudja képzelni, hogy a főszervezői munkáját átadja valamelyik kollégájának?
Egyelőre nem… Ez szórakoztat! 🙂 A booking az én feladatom, tehát a művészi irányultság meghatározása, de nagyon örülök, hogy olyan technikai dolgokban is kell szervezkednem, ahol a kerítésekről, az áramszolgáltatásról vagy a WC-kről van szó, mivel ettől járok továbbra is a földön. Úgy érzem, hogy így nem feledkezem meg arról, ami a fesztivál alapja, hogy a lehetőségeinkhez mérten a legjobb szolgáltatásokat nyújtsuk.
A fesztivál már teljesen helyettesíti a zenélést? Nem hiányzik?
Egy kicsit, játszom néhány barátommal, de igazi együttesem most nincs. Az alkotást is megpróbálom a fesztiválban, annak programjában megtalálni.
A Pohoda egy gyönyörű momentum, de milyen Michal Kaščáknak az az oldala, amit nem ismerünk. Hogyan él civilként?
Modra szélén lakunk a feleségemmel és két kisfiammal. Van egy kis kertünk, nagyon jó ott. Bár sokat nem vagyok otthon, annak nagyon örülök, hogy a kritikus helyzetekben mindig megkapom a támogatást. Szívesen csocsózom, elég egy pohár bor és a barátok. Szívesen síelek, és egyébként átlagéletet élek.
Gondolkodott már azon, mit fog csinálni nyugdíjasként?
Remélem, hogy fesztivált! Találkozom különböző fesztiválokon koros rockerekkel, akik szervezgetnek, ez elég szimpatikus nekem is. Először is éljem meg a nyugdíjas kort, aztán majd nem vonulok nyugdíjba. 🙂