Ha lehetne három kívánságom, az egyik biztosan az lenne, hogy a világon az összes csatát főzőkanalakkal vívják. Mivel azonban az egész világot nem tudom megváltoztatni, legalább a saját és közegem életét próbálom szebbé varázsolni.
A csölösztői Kormorán szállót valószínűleg nem kell sokaknak bemutatni. Na, kérem szépen, oda hívtak minket párbajra! Nem is akármilyenre! Gasztrobetyár csapatunk teljes készültségben érkezett. Ezt a csatát ugyanis valóban főzőkanalakkal és bográcsokkal kellett megvívnunk!
A Csölösztői Böllérnapok keretén belül immár hetedik alkalommal rendezte meg a Kormorán hotel a mára hagyományosnak mondható gulyásfőzőversenyt. Mivel jómagam már több alkalommal is részt vettem, ezúttal a Betyártanya gárdáját is invitáltam egy kis főzőcskézésre, csapatépítő céllal.
A kisbusz pontban reggel hétkor jött értünk. Bepakoltuk magunkat, valamint a bográcsozáshoz szükséges minden kelléket és alapanyagot. Az egész csapaton érezhető volt, hogy győzni akar, a buszban odafelé pedig úgy ünnepeltünk, mintha már túl is lennénk rajta.
Röviddel kilenc óra után érkeztünk meg a helyszínre, ahol már majdnem mindenki a helyén volt, sőt, némelyik csapat már a hagymapirításnál járt. Mi nem siettünk sehova; kellemesen elhelyezkedtünk, Adrián begyújtotta az „atomerőmű reaktorait”, Réka és Nikola pedig tették, amit „a házisárkányoknak” tenniük kell: öntögették a pálinkát! Na de nem ám ki a földre, hanem egy kis kupicával mindenki örömére! Mivel roppant hideg volt a reggel, ezeket a pillanatokat tőlünk most senki nem vehette el…!
Nem sokkal később már fogtuk is a háromkilós borjúcombot, Géza pedig addig sürgött-forgott vele, míg az egyszeriben már kockákra volt szeletelve! Péter sem volt rest, úgy vágta a hagymát, mint egy nyest! Utána fogta a zöld paprikát, paradicsomot, szelte mindet, mint a citromot.
Jómagam kacsazsírt locsoltam a bográcsba, majd biz’ isten, egy jó pálinkát is felhörpintettem utána! Mikor már kellően forró volt a zsír, ment bele a hagyma, amitől Péter tán még ma is sír! Csapás csapatunkra, hogy főzőkanalát otthon hagyta, de ott termett a Gyula, ki úgy száguldott érte, mint Niki Lauda. Mire sistergett a friss hagyma, a bográcsba került a paradicsom és a zöld paprika. Mindezt egy órán át csak simogattam, dédelgettem, majd a darált édes paprikát is belé terelgettem. Némi pirítás után ment bele a hús is, melyet Géza oly gyorsan felvágott, akár egy szélvész, s oly pontosan, akár egy sebész.
Borjúpaprikásunk már majdnem kész lett, csak egy valami hiányzott hozzá: a fűszerek. Ezt követte a lányok által vállalt móka, darabolásra várt a krumpli s az uborka. Reszelték is, mint a fene, készült belőle akkora tócsni (placky) mint Nikola és Réka tenyere.
A megszabott időpontra elkészültünk, amink viszont már fogytán volt, az a vizünk. Hál’ istennek, volt a közelben, de pálinkából is, egy egész üveggel! Cselekedtek is a lányok, öntötték a tüzes vizet, mint az igazi sárkányok!
Mire eljött az eredményhirdetés ideje, egyikünk sem számított igazán semmire! Mondogattam magamban, ha harmadikok nem leszünk, akkor már csak győzhetünk! A zsűri aztán nagy örömünkre, a Betyártanya nevét mondta ki elsőnek a szemünkbe! Lett ám ott olyan mulatás, csak maradna el az a fránya másnapi hatás…!
Ugyan a csapat egyik tagja lebetegedett, lélekben velünk volt, és ő is része a sikernek. Ezúton is köszönöm szépen a csapatomnak, hiszen az összes élmény közös eredménye a munkánknak!
Hamarosan újra találkozunk, a dunaszerdahelyi karácsonyi vásárban minden jó embert jóllakatunk!
Hajrá, hajrá Betyártanya, nevünk ezáltal a Kormoránban is be lett aranyozva!
(Az írás megjelent a Klikk Out magazin 2016/11. számában.)