Talán 1980-at írhattunk, mikor hasonló eufória kezdődött városunkban, mint napjainkban.
Biztos vagyok, hogy az idősebb korosztályok mindegyikének, akik abban az időben meccsre jártak az öreg fatribünös DAC-stadionban, van egy kis emléke azokból az időkből, és javítsanak ki, ha esetleg tévedek néhány momentumban.
Én így éltem meg azokat az időket.
A Sport utcai főbejárat mellett volt a Gól kocsma, ami átjárós volt, és a sörösládahalmazok mellett azon keresztül is be lehetett jutni a stadionba. Természetesen meccs napján bezárták az ajtókat.
Nem volt csapolt sör, csak üveges, és eszméletlen mennyiség fogyott az aranyszínű nedűből.
Óriási fák övezték a pályát, és a stadion területén volt még salakos röplabdapálya is, ahol Pogány Misiék és tán még a jelenlegi klubtulaj is sáncolt a hálónál. Az öltözők kicsinységükkel és jellegzetes lábszagukkal tették emlékezetessé a régi stadiont, ahova ha beléptünk, balkéz felé volt a szertár, ahol még láttam fűzős futball-labdát és a klubhelyiség, ahova csak a jó Isten tudja, honnan került egy csocsóasztal. Az öltözőkben vászoncsukák és egyszer használt páratlan zoknik várták gazdáikat. Ha jól emlékszem, már Ede bá volt a szertáros, aki Túró papától vette át a stafétabotot, és bizony mindig kiabált velünk, mikor a kapu elé keveredtünk, de labdát mindig dobott ki közénk. A fő tribün felső, ülő része fából volt, és a vékony, százéves lécek haragoszöldre voltak festve, amik közt Lubos már akkor söprögette a szotyolahéjat, és bizony volt rá példa, hogy szálkával a seggükben tértek haza egy-egy meccs után a drukkerek.
És igen, a gyepszőnyeg, amit Ede bá egy faládából szórt hetente többször fűmaghomok-keverékkel, és alumínium csövekkel öntözött, amit kézzel kellett arrébb rakni.
Megmondom őszintén, én még azóta sem láttam még csak hasonló minőségű gyepszőnyeget sem stadionunkban.
Az öregóra pedig egy unikum volt, mert kézzel rakták, mennyi a mérkőzés állása. Az akkori B-közép a játékoskijáróval szemben volt, Ondreička Stano vezetésével téptük a kerítést.
Nem volt ilyen tábor, mint most, de szurkoltunk rendesen.
Mindig lassan szállingóztak a játékosok az edzésekre, és mi a karzaton lógva figyeltük a hórihorgas, hirtelenszőke Lainczot, a mindig komor Janiga Leót, a sokat beszélő Lelkes Kutyát, a mosolygós, már akkor kopaszodó Lépes Gyurit és a sztárokat, Szikorát, Majorost, Tóth Lacit stb.
Nem emlékszem teljesen mindenkire, de egy játékost nem szeretnék kihagyni, az pedig Domonkos Tibi.
DéTé akkora játékintelligenciával rendelkezett, hogy nem lehet nem emlékezni rá.
Folytathatnám, de letűnőben már az emlékek, és bizony ennél a gárdánál már csak az utolsókat rúgta az akkori stadionunk, amit éppen úgy szerettünk, mint ahogy szeretni fogjuk az újat.