Minden fotóhoz van egy történet.
Minden ember életében eljöhet egy olyan pillanat, amikor az élet mozaikját saját maga képére tudja alakítani. Úgy, ahogy mindig is szerette volna…
A feleségemmel két évig külön éltünk. Ez volt, s ez is az élet egyik része…
Az idő tájt, amikor elkezdtük keresni az egymáshoz vezető visszautat, született meg ez a fotó is.
A címe: Az angyalok nem sírnak.
Elmondom, hogyan készült.
Felhívtam Andyt, hogy jöjjön a fotóstúdiómba, azzal az ürüggyel, hogy valamit szeretnék kipróbálni.
– Ott van egy overall, öltözz át! – parancsoltam rá. – Ide ülj! – utasítottam.
Addig én beállítottam a világítást, és feltettem rá az angyalszárnyakat.
Ezután következett egy ötperces közjáték, amikor Andy felé irányítottam az dühömet, az elégedetlenségemet, és ezt bizony nem túl finom szavakkal tettem.
Azt hiszem, túl is mentem a megengedett határon.
Andy elsírta magát. Elkezdtem gyorsan fotózni, és miután befejeztem, kidobtam őt a stúdióból.
Hektikus munkálatok következtek. Fotó-helyreigazítás, elküldtem gyorsan kinyomtatni a laborba, berámáztattam, végül feltettem a stúdióm falára. Mindez két órát vett igénybe.
Már higgadt hangnemben felhívtam Andyt, hogy ne haragudjon, nagyon sajnálom az egészet, jöjjön vissza a stúdióba, mert várom őt…
És vártam… Fél órát, egy órát…
Megérkezett, de a fotót nem vette észre, lehajtott fejjel és szerencsétlen arckifejezéssel bámult maga elé.
Majd leült, és megpillantotta a fényképet.
A falra nézett, aztán rám, majd megint a falra… Láttam, ahogy tátott szájjal lesi a képet, de nem jött ki belőle egy hang sem.
Nyelni sem tudott (én sem), és az arcán patakzottak a könnyek (az én arcomra is)…
Megtöröltem a könnyeit, és csendben ültem az angyallal…
