Avagy: akinek nem inge, ne vegye magára
Van egy fél stadionunk, és az összes szurkolótábor irigyelheti, hogy egy fél stadionban, ahol az egyik fele a pályának „plošinákról” van megvilágítva, olyan futballszeretet létezik, amire minden csallóközi ember büszke lehet.
Harmadszor vagyok az arénánkban, és kialakult egy rituálé.
Ahogy Bíró Ati a fészbukon meccs előtt megkérdezi: – Sziahelo, lehet egy kérdésem?
– Nyerünk! – válaszoltam a kérdést megelőzve eddig még mindig, amióta az új stadionban játszunk.
– Kösssssz, sziahelo! – írja ő.
A kötelező motozáson átesve megállok egy percre a mozgássérülteknek fenntartott sarkon, és szemügyre veszem a „B”-közepet. Pár ismerős arc, beintés, és húzok a C3-ba. Stikiben becsempészett stampedli a foghegyre, és indul a banzáj.
Nem szeretném értékelni az évet, és picit nagyképű leszek. Személy szerint ezt vártam László Csabától. Profi szemlélet, munkába vetett hit és óriási szív. Igen, ez kell a DAC-nak és a közönség félistenként fog szeretni.
Más…
Nem szoktam, de jó érzés volt magyarul kiabálni a pályára.
Ez az Janika…, gyerünk Zsolti…, megyünk Ákos…, jó volt Zolika! Egyedül Kristopher nem jött a nyelvemre, de majdcsak adok neki valami becenevet. Szóval, öt magyar ajkú gyerek játszott Aranyosmarót ellen. Nem vagyok egy melldöngetős magyar és soviniszta sem, viszont egy vérből valók vagyunk, ami azért kurva jólesik.
Tudatosan, jól játszott a csapat, miközben valaki mögülem buzizni kezdett. Nem szeretem a hülyéket, és valahol hálát adtam, hogy már nem vagyok 30 éves. Nem hagyta abba, és amikor cserélték le a kiszemelt „buzit” (nem írom ki a nevét), nem tudtam tovább hallgatni.
Kérdem: miért buzi?
– Mert nem idevaló! – mondja kicsit zavartan.
– De ne buzizz bazdmeg, és te sem vagy ebbe a stadionba való!!! – válaszoltam kicsit talán hangosabban.
Szerintem látta kidülledt szemeim és elhallgatott.