Felültél az ágyban még abban a félvilági állapotban, és bevillant. Akkor döntötted el. Amikor ugyanaz az a szag fogadott minden egyes reggel, és ugyanaz a fáradt szempár és beesett tekintet nézett vissza a tükörből. Már nem próbálod felismerni, nem akarod, jobb így mindenkinek. Akkor döntötted el, hogy megalkuvó leszel.
Hiába küzdesz, nem menekülsz. Ugyanabban a vaksötét gödörben botorkálsz körbe és körbe, s mikor évek múltán is csak fetrengsz, mint egy szánni való senki, akkor jössz rá, ha egyáltalán rájössz, hogy nincs menekvés. Hová is mehetnél? Legyen inkább a barátod az a ragacsos szürke egykedvűség, ami minduntalan betörni igyekezett! Sikerrel járt. Feladtad, az övé vagy.
De hiszen élsz, nem szenvedsz hiányt sem ételben, sem italban, fedél is van a fejed felett. Élek, igen, de miért? Lehetnék ennél szánalmasabb? Kétlem. Megalkuvó lettem, kiegyeztem a szürkeséggel, odadobtam a lelkem és hagyom, hogy testestül felemésszen. Nem voltam, nem vagyok és nem leszek. Ne kérd, hogy nyomot hagyjak! Inkább eltűnök csendben. Én voltam az, amit belélegeztél, és én voltam, amit most kilélegzel. Finoman, csendben. Így múlok el, miközben kilélegzel.