Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy szétúszik az életem. Voltál már Te is így valaha? Megállíthatatlanul zúdulnak rám a hétköznapok hullámai, én pedig küzdök ellenük, kapálódzom a vízben, és összeszorított fogakkal igyekszem a talpamat a homokban tartani. Nem, nem és nem! Kiabálom vissza a jegesen csattogó óceánnak.
Nem söpörsz el, nem temetsz alá, nem törsz meg! Pedig már rég megtette, megtört. Évek óta tudom.
Azóta is minden nap özönlenek rám ezek a vadul fodrozó, gyilkos hullámok. Mit tehetnék? Megadom magam, nem küzdök ellenük, elfáradtam. Tudom, hogy előbb, vagy utóbb úgyis utat kell engedjek nekik. Az viszont nem lehet, hogy a testem csak úgy esetlenül sodródjon, van még bennem élet, akarat, erő! Felfekszem hát rájuk! A víz felett minden olyan tiszta, vihar van ugyan, de amíg ellátok ebben a nagy szürkeségben, az nekem éppen elég. Jó helyen vagyok, épp arra megyek, amerre kell. Nem látom a szárazföldet, sem madarakat, semmi életjelet, de tudom, kint vagyok a vízből és haladok. Nem kell talaj a talpam alá, ki tudja milyen mélyen van alattam. Egy vagyok a hullámokkal, már értem őket.
Kitisztult az idő, elvonult a vihar. Én pedig ott ülök a végtelen óceán felett, csukva a szemem, mégis mindent világosan látok.
Milyen tiszta és nyugodt állapot ez! Itt vagyok teljes tudatommal, teljes valómmal.
Érzem a Most pillanatát, minden másodperc egy kis végtelenné zsugorodik. Újra Én vagyok, végre magamra ismerek.