Bár az elfogadás kulcskérdés a párkapcsolati és önértékelési problémák felmerülésekor, mégis, ha az a társadalmi sztereotípiák felülírását vonja maga után, falakba ütközik. A kor, amelyben élünk, jócskán újradefiniálja a „nőies” és „férfias” kategória fogalmát, de ha a hagyományos női-férfi szerepek szembetalálkoznak a normákkal, mégis aktivizálódnak bennünk a társadalmi konvenciók.
Furcsán hat, ha egy nő jelenti egy férfi anyagi biztonságát, ha egy férfi az átlagosnál több figyelmet szentel a külső megjelenésére, vagy ha egy nő magasabb a pasijánál, mondjuk fél méterrel.
Erre a nem szokványos vizuális jelenségre épít Laurent Tirard Életem NAGY szerelme című filmje. A történet főszereplője Diane, a sikeres ügyvédnő, aki túl van egy váláson, és kiábrándul a szerelemből. Egy véletlen folytán elveszíti a mobilját, majd kap egy telefonhívást egy ismeretlentől, aki megtalálta a készüléket. Beszélgetésbe elegyednek, és a vonal másik végén egy határozott, szimpatikus és karizmatikus férfi portréja rajzolódik ki. Megbeszélnek egy ígéretes találkozót, amire elsőként Diane, majd Alexandre is megérkezik, a maga 135 centijével. A nő magasabb, mint a férfi – na és aztán, egy külső tényezőn könnyen túl lehet lépni. Vagy mégsem? Habár a férfi zavaróan alacsony, Diane mégis minden férfi közül magasan vele érzi magát a legjobban. De vajon elegendő ez a társadalmi berögződéseink elnémításához?
A film férfi főhőse megtestesíti az ideális férfi prototípusát: megnyerő, szellemes, menő is – a liege-i operaház felújításának munkálatait felügyeli. Az egyedüli bökkenő a fél méter mínusz. Arra, hogy milyen belső és külső tényezőkkel kell megküzdeniük, a film mindkét nézőpontból rávilágít: milyen egy hátrányos szerepet megélni és milyen egy hátrányos helyzetű embert szeretni. Bár a film humora próbálja feloldani az ebből adódó feszültséget és arra mutat, hogy kellő iróniával bármi áthidalható, a kínos helyzetek folyamatosan bizonytalanságot szülnek. A szív és az ész kiegyenlített párbajának vagyunk a szemtanúi 90 percen keresztül.
Érzelmi életünket, társas kapcsolatainkat sokszor banális önértékelési kérdésekre alapozzuk: vajon elég jó ő nekem? És vajon én elég jó vagyok neki?
Az, ahogy a kérdésekre adott válaszainkat megéljük, alaposan rányomja bélyegét kapcsolataink minőségére. Amennyiben túlságosan nagy teret adunk érzelmi kétségeink elvárásokhoz kötött feloldásához, megfoszthatjuk magunkat a váratlan szépségek megélésétől. Ha félretesszük a konvenciókat, a párkapcsolati berögződéseket, elképzelhető, hogy a herceg erős karjaival sosem érkezik meg. Ám, ha elengedjük az ideákat és felülírjuk a „jó-rossz-nem elég jó” trichotómiát, valami egész klassz dolog érkezhet az életünkbe: akár egy nagy szerelem a maga tökéletes tökéletlenségében.
Az Életem NAGY szerelme elgondolkodtatott, vajon miért nehezebb elengedni az illúzióinkat, mint félretenni a társadalom által ránk erőszakolt előítéleteket? Pedig az elfogadás járható út, ha az elvárások nélküli érzésekkel van kikövezve. Hagyjuk meg a herceget és hercegnőket a meséknek, a mi saját történeteinkben pedig inkább adjunk szereplehetőséget életünk nagy vagy kicsi, vézna vagy kövér, hisztis, tapló, hibákkal teli szerelmének.
p.marianna