A lovaglás a Szedres tanyán több mint sport

Tavalyelőtt karácsonyra ajándékutalványt hozott a Jézuska. Nem újdonság, manapság már bevett szokássá vált az ajándékozás ilyen formája. A legtöbbször ruhát, könyvet, parfümöt vásárolhatunk az utalványon, az enyém azonban teljesen más meglepetést tartogatott a számomra: ötször egy óra lovaglás a Szedres-tanyán. Az, hogy az ötből azóta még csak egy alkalommal jártam a Balázsfán fellelhető lovas portán, az én lustaságom és a feszített munkatempó számlájára írható. Persze, kifogásokat mindig könnyen talál az ember, most viszont nekem is az a célom, hogy minél több olvasóban felkeltsem az érdeklődést a lovaglás iránt, ami a Szedres tanyán tényleg több mint sport.

„Valami különös varázs veszi körül a lovakat. Nehéz távolságtartóan csodálni őket, az ember beléjük is szeret. Magával ragad vonzó egyéniségük, nyíltságuk, elszántságuk, és az a képességük, hogy az emberi érzelmeket viszonozni tudják… A ló az emberiség egész történelmét hordozza a hátán, ha úgy adódik, hogy még téged is a hátán hord, becsüld meg szerencsédet, és vedd megtiszteltetésnek” – ez a pár sor állt a fent említett utalványon, s mielőtt még kopogtatni kezdek Rőth Imre kapuján, hogy a lovakról, a lovak iránti szeretetéről, és az őket megillető tiszteletről faggassam, máris érzem, hogy többet kapok majd a beszélgetéstől, mint puszta számadatokat, vagy bármilyen, a „Miért jó lovagolni?” – kérdésre adott elcsépelt, tényszerű válaszokat.

Pontosan érkezem a tanyára, Imre pedig olyan barátsággal invitál beljebb, mintha húsz éve kenyeres pajtásai lennénk egymásnak. Pedig csak most találkozunk másodszor, mégis azonnal érzem azt a harmóniát és nyugalmat, melyet a hely áraszt. Imre és segítőtársa, Bial Judit egyáltalán nem feszengnek, hogy tapinthatóvá váljék a genius loci, az anélkül is érezhető, amint az ember belép a kapun. Szikrázóan süt a nap, a hőmérő higanyszála mégsem kúszik fagypont fölé, ezért egy gyors tanyán tett séta után behúzódunk a Péter-kályha melegére.

Az egész úgy kezdődött, hogy…

Imre huszonhat évig lakott lakótelepen, korábban talán maga sem gondolta volna, hogy egyszer a lovas életforma és az ezzel szorosan összefüggő honfoglalás kori harcművészet bemutatása és ápolása tölti majd ki a mindennapjait.

„A lakótelepen eltöltött utolsó négy év alatt már volt egy saját lovam. Ő volt Szedres, akiről később a tanyát is elneveztük. Nagyjából húsz évet kell visszamennünk az időben, és akkor még igencsak tudatlanul álltam a dolgokhoz. Amikor az ember először lovat vesz, akkor ki akar hozni belőle mindent, mert azt hiszi, hogy a ló egy gép. De ez koránt sincs így. El kellett telnie egy bizonyos időnek, míg megtanultam, hogy egy élő és érző lénnyel dolgozom együtt, amelynek ugyanúgy vannak rossz és jó napjai, akárcsak az embereknek. 1998-ban Kassai Lajosnak, a lovasíjászat mesterének támogatásával hetedmagammal megalapítottuk a Csallóközi Lovasíjászok nevű csapatot. Az első bemutatónkat a magyarországi Dömösön tartottuk, és hatalmas sikerünk volt. Később a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékokon is többször felléptünk. Lajoshoz jártunk lovasíjászkodni, edzőtáborozni, rengeteget beszélgettünk őseink történelméről, a 9-10. századbeli magyar harcmodorról, és tulajdonképpen úgy váltam a lovaglás és a lovasíjászat szerelmesévé, hogy azt nem is terveztem” – emlékszik vissza a kezdetekre Imre, akinek az évszámok felidézésében a konyhában sürgő-forgó felesége, Éva nyújt segítséget.

Egy vaskos rönköt dob a kályhába, s közben elmondja, hogy 2003-ban költöztek ki a tanyára. Abban az évben kezdte el Imre körbejárni a felvidéki iskolákat, hogy bemutassa a gyerekeknek a honfoglalás kori harcművészetet.

Rendhagyó történelemoktatás – lóháton

„A lovasíjász csapatunk pár év után szétvált. Erős egyéniségeknek számítottunk mind, sok kérdésben nem tudtunk dűlőre jutni, viszont a szakadás után mindenki megtalálta a saját útját. Akkor én elkezdtem képezni magam, beleástam magam a történelmi harcászat tanulmányozásába, a lovasíjászatba, majd 2003-ban elkezdtem járni az iskolákat, eleinte egyedül, nem sokkal később pedig csatlakozott hozzám Judit is. Volt, hogy fogtuk magunkat és elmentünk Nógrádba, Gömörbe öt napra, ami alatt tíz bemutatót is tartottunk. Falunapokon is felléptünk, sokszor több száz kilométert leutaztunk a lovakkal. Akkor még nagyobb volt az érdeklődés, mint ma, mert azt tapasztalom, hogy a viszonylagos jólét, ami megadatott számunkra, közömbössé tesz bennünket a történelmünk és a gyökereink iránt” – meséli kissé csalódottan Imre.

Az iskolákban és a különböző rendezvényeken való bemutatókkal éveken keresztül foglalkoztak, s mellette a tanyát is fejlesztették – újabb lovak otthonává vált a Szedres tanya, és öt éve egy jurta is felépült a karámok szomszédságában. Imre vallja, hogy a jurta megépítése igazi áttörést hozott a mindennapjaiba.

„Egy élő jurtáról van szó, amely nem kiállítási darabként funkcionál, hanem amelyben beszélgetéseket tartunk, ahol aludni lehet, ahol tovább tudjuk adni kulturális és történelmi örökségünket. Egy szakrális helyről van szó” – avat be élénk mosollyal az arcán, és hozzáteszi, jövőbeni tervei között szerepel, hogy írókat, költőket és más, a magyarság történelmével és kultúrájával foglalkozó előadókat meghívva beszélgető esteket szervezzen a jurtába.

Osztálykirándulások alkalmával így is nagyon sok gyermek megfordult a birtokon, sőt csapatépítő tréninget is tartottak már itt felnőtteknek, a cél most az, hogy a lovaglás és lovasíjászat mellett más jellegű kikapcsolódást is nyújtani tudjon a Szedres tanya.

Lóra fel!

Bár megtehetném, hogy a beszélgetés után nyeregbe pattanjak, de egyelőre abban egyezünk meg, hogy egy későbbi alkalommal visszatérek. Épp egy nagypapa jön az unokájáért, akin látszik, hogy nem első alkalommal jár a tanyán. Judit kíséri ki a kis tanítványt, majd csatlakozik hozzánk.

„Nimród, Karacs, Rege, Kér és Csipesz. Ez az öt ló lakik most nálunk – sorolja azonnal. „Mindenkinek azt mondjuk, aki ide jön lovagolni, hogy a ló nem bicikli. Megoldható az is, hogy előkészítjük a lovat, megérkezik az illető, felül, lovagol, leszáll és elmegy, de mi fontosnak tartjuk, hogy aki lóhátra ül, az ismerje is meg a lovat, legyen vele valamilyen kapcsolata. Ezért kérjük mindig a vendégeinket, hogy érkezzenek fél órával a megbeszélt időpont előtt. Erre azért van szükség, hogy mielőtt valaki lóra ül, együtt hozzuk be a legelőről, eleinte a mi segítségünkkel, később önállóan megtisztítják őket, feltesszük a nyerget a hátára. Ezáltal máris kialakul egy kapcsolat az ember és a ló között, s mi is rögtön látjuk, hogy kit mennyire fog meg a dolog. A lovaglásnak is megvannak a maga lépcsőfokai. Ahhoz, hogy valakit ki tudjunk vinni terepre lovagolni, természetesen végig kell járni ezeket. Aki korábban még nem ült lóháton, annak először meg kell találnia az egyensúlyát a lovon, nem lehet rögtön vágtázni. Sok mindenen múlik, hogy a hozzánk járó gyerekekből jó lovas válik-e, vagy csak azért jön el hozzánk, mert a szülő keresett valamiféle szabadidős tevékenységet a számára.”

Judit szerint kétféle lovas létezik. „Az egyik, aki elvár a lótól egy sportteljesítményt, például, hogy minél gyorsabban fusson, minél magasabbra ugorjon, és úgy tekint az állatra, mint egy versenyautóra. Így az érző állatból eszköz válik, és a túlfeszítettség miatt gyorsan tönkre megy. A másik a lóval való harmónia elérésére törekszik. Akinek nem fontos, hogy milyen gyorsan jut el A-pontból B-pontba, hanem az a célja, hogy a ló a társává fogadja őt. Számunkra is az a nagyobb öröm, amikor idejön egy kislány vagy kissrác, és nemcsak gyorsan felpattan a lóra, mert a szülő várja kint a kocsiban, hanem leül, nézegeti őket, kommunikál velük. Ha ez a harmónia létrejön, az nagyon jó érzés, és többet ad a gyerekek számára is, mint egy egyszerű sportélményt” – állítja.

A lányokat jobban érdekli

Imre körül közben ott futkároznak az unokái a konyhában, ennek kapcsán említi meg, hogy a nyolcadik, kilencedik évüket be nem töltött gyerekek általában még nincsenek olyan fejlettségi szinten, hogy meg lehetne tanítani őket lovagolni.

„A számítógépeknek, meg az elektronikus világnak tökéletesen a birtokában vannak, de amikor azt mondom nekik, hogy rakják oda a jobb lábukat a lóhoz, akkor némelyikük gondban van, mert néha szövegértési problémáik vannak. Ezt persze nem lebecsülve mondom, de tény. És hát fizikálisan is teljesíteni kell. Amikor meg kell húzni a kantárt, hogy megálljon a ló, vagy épp ellenkezőleg, amikor oda kell neki nyomni csípővel, az egy komoly mozdulat, amelyre a ló reagál, és ezt nem biztos, hogy egy hat-hét éves gyerek meg tudja oldani” – mondja Imre, s hozzáteszi, az a tapasztalata, hogy a lányok sokkal inkább fogékonyak a lovaglásra, mint a fiúk.

„Talán az állatok iránti vonzalom az oka, de az az igazság, hogy magam sem tudom, miért. Azt látom, mintha a mai srácok kezdenének elpuhulni. Amíg egy alapiskolás osztálykirándulás alkalmával a lányok mindegyike fel akar ülni a lóra, addig a fiúk közül csak ketten, hárman” – mondja fejcsóválva.

A tanyáról a nomád játékokra

A Szedres tanyára viszont nemcsak annak éri meg kilátogatni, aki a szó szoros értelmében nyeregben akarja érezni magát. A lovaglás mellett lovasíjászkodni is megtanulhatnak Imrétől és Judittól. Maga a lovasíjászat egy sport és szabadidős tevékenység is, lényege, hogy egy mozgó ló hátáról íjjal kell célba lőni.

Judit ezt a tevékenységet olyan szinten tette magáévá, hogy tavaly szeptemberben részt vett a Kirgizisztánban megrendezett Nomád Világjátékokon, ahonnan második helyezéssel tért haza. Igaz, nem lovasíjászatban végzett ilyen kiemelkedő helyen, hanem földről való íjászatban.

„A rendezvény megnyitója vetekedett egy olimpia megnyitó ceremóniájával. Látványos lézer-show, tűz és káprázatos koreográfia vezette fel az egészet. A verseny során azonban mégis ért egy kis csalódás. Lovasíjászatban is szerettem volna megmérettetni magam, de a versenybíró nem engedett rajthoz állni, egy olyan mondva csinált indokkal, amely szerint a kirgiz kormány megtiltotta a nőknek, hogy lóra üljenek, mert veszélyesnek tartják” – magyarázza, mire Imre hozzáfűzi, hogy mindez valószínűleg azért történhetett, mert a szervezők nem akarták, hogy egy közép-európai nő kenterbe verje az ázsiai lovasíjász férfiakat.

Mire megkérdezném, hogy tervezi-e, hogy elindul a legközelebb Törökországban tartandó nomád játékokon, újabb autó áll meg a Szedres tanya kapujában, ez pedig azt jelenti, hogy ismét nyergelni kell.


 

(A cikk rövidebb változata megjelent a Klikk Out 2017/01. számában.)

MEGOSZTÁS
Kiss Balázs
Három évvel ezelőtt "Klikk-esedtem". A sportrovat szerkesztőjeként vagyok a csoport tagja. A lelátót szinte a második otthonomnak érzem, de a focin kívül más sportágak is érdekelnek. Örülök, hogy magazinunk hasábjain sok régióbeli sportolót be tudunk mutatni olvasóinknak.