Márai Sándor nem volt sportrajongó. Amíg Budapesten élt, eljárt teniszezni a Margit-szigetre, később rendszeresen úszott, majd New Yorkban és Olaszországban is előírásszerűen sétált napi két-három órát, de teljes naplójának eddig megjelent tizenhat kötetében – több mint hétezer oldalon – alig említi a sportot.
Márai az 1940-es években a legnépszerűbb magyar írónak számított, a kommunista kultúrpolitika azonban „kártékonynak” minősítette az életművét, könyveit bezúzták, ezért 1948-ban családjával együtt Olaszországba emigrált.
Fogadott fiát, Babócsay Jánost Nápolyban íratta be iskolába, naplójába pedig ezt jegyezte föl:
„János a barnabita atyák iskolájába jár. Az olasz elemi oktatás titokzatos; egyelőre úgy látom, inkább csak futballoznak. A prefektus a minap homlokon rúgta a gyereket a labdával, s aztán ijedten tetanuszoltást javasolt.”
Egy évvel később, 1949-ben pedig megszületik a futball sajátos, Márai-féle definíciója:
„Jánossal a Campóban, ahol Mountbatten herceg, az angol király unokaöccsének vezérletével a nápolyi kikötőbe érkezett angol hadihajó legénysége futballmérkőzést játszik az IRO menekültjeiből alakított csapattal. Először látok futballmérkőzést. Olyan, ahogy elképzeltem: testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között. A menekültek egyébként megverik az angol hadihajó lomha legénységét. Egy vörös szakállas, öreg angol tengerész volt a legfürgébb.”
Márai azonban nem akkor és ott látott először futballmeccset, hiszen két évtizeddel korábban, 1928 májusában az Ujság hasábjain már megjelent egy szórakoztató tárcája, Pesti futball címmel, amely így kezdődött:
„Elfogulatlanul, életemben először, s talán nem is utoljára, elballagtam vasárnap délután egy sportpályára, s megnéztem a pesti futballt.”
Ujság, 1928. május 20.
A látvány nem hatotta meg, „kétszer negyvenöt percet unatkoztam át”, s közben végig fanyalgott, mindent bírált, csupán a szünetet tartotta érdekesnek,
„mert mozgási lehetőséget nyújtott, a szép napsütésben fel és alá járkáltak az emberek, szabad volt a dohányzás, a néző elegáns hölgyeket szemlélhetett s daliás urakat, egyszóval a szép vasárnap déli életet”.
A nápolyi kikötői futballélmény után is évtizedek teltek el, amíg naplójában újra felbukkant a sport. 1969-ben az Apollo-11 holdrakéta indítását akarta nézni az olasz tévében, de csúszott az adás, mert elhúzódott egy bokszmérkőzés.
„Húsz percen át mutatták, amint két gorilla öklözi, pofba, hasba dögönyözi egymást, s ehhez a közönség önfeledten, tapsokkal és hörgésekkel assziszált.”
Egy évvel később pedig, amikor vérzéses gyomorfekéllyel bekerült a zsúfolt, „istállószerű” salernói közkórházba, meglehetősen nehezen viselte, hogy soha nincs csönd, mert szobatársai éjjel-nappal a rádió zajos sportközvetítéseit hallgatták.
Ugyanabban az évben rendezték a mexikói futballvébét is, ahol az olaszok bejutottak a döntőbe.
„Ezt úgy tudtuk meg, hogy éjjel háromkor minden eddigi olasz lármacsinálást meghaladó, infernális zenebonára ébredtünk, autók százai vonultak a keskeny utcán, és a villanydudák mindenkit felbőgettek az álomból.”
Az 1974-es vébé idején írt salernói naplóbejegyzése is hasonló hangvételű, s a tények következetes tévesztése is azt jelzi, hogy a foci teljesen hidegen hagyta őt:
„Labdarúgó-világbajnokság. Stuttgartban az olasz csapat küzd a jugoszláv csapattal. [Stuttgartban az 1974-es vébén Olaszország–Lengyelország mérkőzést rendeztek – a szerk.] Az órában, amikor a televízió a mérkőzést közvetíti, az utcák mindenütt Olaszországban – itt is, Salernóban – kihaltak, a közlekedés leáll, az emberek otthon ülnek a televíziós tükör előtt, a becslések szerint 30 millió ember leste így a mérkőzést ebben az országban – talán egymilliárd mindenfelé a világban, többen, mint a holdra szállás pillanatát. Egy olasz újság arról ír, hogy a futball a „nemzeti sedativum”, tömegmákony – az emberek így élik ki és meg, amire egyénileg képtelenek. A mérkőzés után, este, órákon át visító, vonító autótülökkel keringtek a mámoros drukkerek a salernói utcán, zászlókat lengettek.”
„Azt hiszem, a futball nagy tömegsikerének egyik titka éppen az, hogy mindenki, aki először látja, ha nincs is érettségije, ha félhülye is, rögtön s minden részletében érti.”
(Márai Sándor: Pesti futball; 1928)
[A cikk a Four Four Two magazin magyar kiadásának januári számában jelent meg.]