„Üljünk le… Csak egy kicsit… Megpihenni. Még az se baj, ha nincs más étel az asztalon, csak egy karéj kenyér. De üljünk le egy jó szóra egymás mellé, nézegessük, ahogy megcsillan a tányérokon a fény, hallgassuk, ahogy összecsendülnek az evőeszközök.
Csak egy kicsit… Nyugodtan… Az asztal arra való, hogy a családdal körülülve feltöltsük testünket, lelkünket, szellemünket ízekkel, illatokkal és jó szóval. A nyugalom szigete.
Üljünk le az asztalunkhoz… Csak egy kicsit… De azt naponta!”
Pálfalvi Dorottya
Régebben a konyha kizárólag az asszony és a család leány tagjainak féltett területe volt… Ugorjunk csak vissza ötven évet (ami nem is olyan sok), és gondoljunk csak bele, miből is állt egy háziasszony napja (sok esetben az egész élete). 1966-os évet írnánk, meleg a házban csak akkor volt, ha tűz is égett a kályhában. Szóval vagy korán keltek és begyújtottak, vagy egész éjszaka ápolták a tüzet, hogy ki ne aludjék. Ez vagy háromóránkénti fával vagy szénnel való megrakást igényelt. Hol volt akkor még a gáz, villany vagy az infrafűtés…?!
De maradjunk a konyhában, az asztalunknál!
Kezünket a szívünkre, mennyien éltük át a hagyományos kályhán (tűzön) való főzést…? Kezdjük a jelennel! Ha egyáltalán a háziasszony főzésre adja a derekát, elég beugornia valamelyik szupermarketba, megvenni a hozzávaló alapanyagokat, sok már félkészen el is van készítve, a konyhában egy másodperc alatt meleget ad a kerámialap tűzhelye, és már a teflon bevonatú vagy a minőségi, rozsdamentes acélból készült edényünkben rövid időn belül el is készülhet az áhított ebéd vagy vacsora.
Vegyük sorba: turmixgép, botmixer, hűtőszekrény, fagyasztó, kávéforraló, fritőz és még estélig sorolhatnám a modern kor konyhai kütyüit…
Boltban: hasábburgonya, csirkemell, szűz olívaolaj, bármikor, bármilyen zöldség és gyümölcs elérhető (ezt nem is kell tovább fokozni)…
1966-ban szinte nem is léteztek konyhai elektromos segédeszközök (legalább is tájainkon), nem beszélve az akkori élelmiszerüzletek kínálatáról. Egy biztos! Ha nem is volt választék, az élelmiszer akkor élelmiszer volt! A tejet kannákban, vagy üvegekben lehetett kapni, amelyet a helyi tehenekből fejtek a szövetkezetben. Zöldséget és gyümölcsöt csak szezonálisan, vagy pedig a vermünkből szedhettünk. Eper vagy banán az üzletben? Felejtsük el! Fagyasztott hasábburgonya? Fagyasztott semmiképp, és ha hasáb, akkor csak ha krumplipucolás után cikkekre vágtuk! Csirkemell…? Haha! Ha elkaptál egy csirkét az udvaron, feláldoztad életét, forró vízben megfosztottad tollától, abban az esetben csirkéhez jutottál. És még mindig csak az alapanyag beszerzésénél járunk… Ha nagymamánk főzni szeretett volna, először begyújtót kellett aprítania, begyújtania, és türelmesen megvárnia, míg a kályha eléri a megfelelő hőmérsékletét. Utána a kútból kannákban vizet hordania, amelyek az arra való padon (lócán) voltak elhelyezve, egy kancsóval, amelyet mindig telemerítettek vízzel, és ebből adagolták, hol a leveshez, hol a lavórba mosakodáshoz.
Nagyon fontos, hogy gyermekeinknek gyökereket és szárnyakat adjunk…
Ugye mindannyian fel tudjuk idézni anyukánk vagy nagymamánk főztjének ízét?.
Egy olyan ízvilág, amelyet bármikor felidézünk, azonnal felismerünk, és amelyre oly sokszor gondolunk egy ismerős étel elfogyasztása közben. Hogy lehetséges az, hogy még az évek múltával is rögzítettük ezeket az ízeket? Kérem szépen, úgy, hogy az édesanyáink a szívüket, lelküket, szeretetüket, gondoskodásukat, minden erejüket az ételbe adták adalékként, és amit mindig mosolyogva tettek az asztalra, első ízben a családfő elé, utána a család többi tagja elé…
Vajon milyen gyökereket adunk gyermekeinknek? Vajon milyen ízvilágra fognak emlékezni csemetéink, ha nem az otthoni asztalnál, közösen étkezünk? Ugye, milyen jó nekünk is felidézni emlékezetünkben a régi ízeket?! Ne fosszuk meg ettől az örök élménytől gyermekeinket, és adjuk tovább azt, amit mi is kaptunk! Még van rá lehetőség! Vagy nincs rá időnk? Ne feledjük, hogy ötven éve anyukánk még a pelenkáinkat is kimosta (sokszor kézzel), a házban rendet rakott porszívó nélkül, gyomlált a kertben, és még mindig maradt ereje a nap végére a pléh kádban megfürdetni, utána tiszta ágyba rakni és mesét mondani!
Ne feledjük! Ez így ment minden nap, és újra, és újra… És mindig szeretettel, türelemmel…