A kibertér szemszögéből kétféle embertípus létezik. Olvasó, vagy olvasott, követő, vagy követett. Ki vagy Te? Írsz, vagy inkább olvasol, megmondják, vagy megmondod?
Elgondolkodtam a minap azon, hogy a számtalan blogger/vlogger, akik a világhálón lévők népes táborát gyarapítják, mivel érdemelték ki, mitől lettek olyan nagyon vonzóak, olyan különösen népszerűek. S én mint követő, kiben bízhatnék meg olyannyira, hogy a legértékesebb perceimet, a szabadidőmet neki ajándékozzam. Érdemes ismerni, vagy legalább egy picit végiggondolni a követés, illetve a követettség pszichológiáját.
Nem mehetünk el amellett, hogy minden egyes kép, amit megpillantunk, minden szó, amit elolvasunk, ízlésformáló és -befolyásoló hatással van ránk. Minden!
Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az egyes cikkek mögött pontosan ki áll. Ugyanis a blogbejegyzésein keresztül Őt olvassuk az ő szavain keresztül, és az ő élete, az ő tapasztalatai lesznek aztán azok, amik a mi részünkké is válnak.
Egyszerűen a részed lesz mindaz, amit magadba engedsz. Egy leszel velük. Együtt építkezel aztán az ő belső megéléseikkel, tégláról téglára haladva. Lerakod a magad sorát, de az egyik tégla belőle mástól származik. Így tovább haladva, sorról sorra, egy-egy tégla mindig másé.
Ez a te házad ugyan, a téglák a te saját belső építőelemeid, de minden sorban akadnak olyanok, amelyeket mástól kaptál. Ez így rendben is van. Így gazdagodunk, így gyarapodik belső világunk. De fontos vigyázni. Ha tudatosan nem szelektálunk, akkor a manipulatív – akár reklám tartalmú – cikkekbe is simán befutunk.
Az első bátor lépés
Nem megyek bele abba, hogy régen minden milyen szép és jó volt, mert a múlt elmúlt. Még szüleink is egy teljesen más korban éltek, teljesen más életfeltételek között. A mi dolgunk most az, hogy a jelenben megtaláljuk a saját utunkat és a saját válaszainkat. Azt hiszem, hogy ennél a lépésnél dől el, hogy követők leszünk-e, vagy követettek. Hogy merünk-e lépni, merjük-e kitaposni a saját ösvényünket, merünk-e úttörők lenni, és olyat alkotni, amire talán még a saját környezetünk sincs felkészülve. Azt hiszem, hogy a bloggerek/vloggerek is így születtek. Akik korábban kezdték ezt a műfajt – valamihez különösen értő fiatalok, sikeres felnőttek, vagy magányos megmondók, elvonult tinédzserek, akik különféle problémákkal, belső vívódásokkal küszködtek, vagy olyanok, akik csupán segíteni szerettek volna másoknak saját keserédes tapasztalataikkal –, lelki folyamataik, élményeik nyilvánossá tételével, mára már ismert személyiségek.
Észrevétlenül egy felgyorsult világ fogaskerekei között őrlődünk és magunkat feláldozva igyekszünk lépést tartani. Sokszor már nem fér bele a korábbi évtizedek kedvelt szórakozása: egy szépirodalmi álmodozás, például egy regény olvasása sem. Az egyetem vagy egy 8 órás munka és a család kiszolgálása mellett örülünk, ha jut idő a privát leveleinkre, no és persze a Facebookra.
Bizony nem mindig fér bele egy eposz, egy naplóregény, sőt, sokszor még egy haiku sem. Egy realista regényről nem is beszélve.
Tény az is, hogy a magunkhoz hasonlókhoz vonzódunk. Hamar találunk olyan bloggert/vloggert a virtuális világ kínálatában, aki nekünk való. Olyat, aki hasonló problémákkal küszködik, hasonló megoldásokat keres, és gondolatait, próbálkozásait meg is osztja másokkal. Őket választjuk, velük töltjük el az időnket, mert közelebb hoznak a saját jelenlegi krízisünk megoldásához, vagy csak egyszerűen egy vágyott világba kalauzolnak minket.
Egy-egy bejegyzés olvasása közben úgy érezzük, mintha naponta együtt kávéznánk. Ő “beszél”, én pedig “hallgatom”. Követem a szavait a saját privát online teremben. Két Én, együtt a jelenben, mégis külön-külön.