Ha egy sportmérkőzésen szabálytalanság történik, a játékvezető leállítja a meccset, értelmezi a helyzet súlyosságát, annak fényében döntést hoz és megbünteti a kihágást elkövető játékost. A sportban kulcsfontosságú szerep jut a szabályok betartásának. Ha pedig az egyik fél mégis sportszerűtlenül játszik, a mérkőzésvezető ott terem, leinti a szabálytalankodó felet, és a játék tiszta lappal folytatódik.
A szabályok betartása akárcsak egy fair play mérkőzésnek, egy fair kapcsolatnak is az alapja.
A gond az, hogy a közös megegyezéssel születő kapcsolati szabályaink jóval összetettebbek és könnyen felülírhatók. Ha pedig az egyik fél szabálytalanul játszik, nincs bíró, aki közbelép és leállítja a mérkőzést. Érzelmi labdameneteinknél nincsenek fekete-fehér előírások arra, hogyan és miben mérjük a szabálytalanság mértékét. És hány árnyalata is van a szürkének? Legalább ötven…
Egy kapcsolatban hagyatkozhatunk-e kizárólagos döntőbíróként a lelkiismeretünkre? És mi a helyzet azokkal a tetteinkkel, amelyeket lelkiismeret nélkül követünk el?
Tényleg az a győztes, akinél a meccslabda a mérkőzés kritikus szakaszában? Sajátosan éljük meg szerelmi játszmáinkat: két sárgalap után sem következik feltétlenül a piros, sőt, a szabálytalankodó fél sok esetben a sokadik sárga után sem hagyja el a pályát. Vajon milyen következményekkel jár a törvényszegés? Netán a kompromisszum készség hiánya sárgát, a megcsalás piros lapot von maga után?
Szükség van-e egyáltalán egy neutrális nézőpontra, aminek tükrében meghatározzuk a szabálytalankodás következményeit?
Nincs, ha a szabályt a lélegzetvételünk alakítja, a döntést pedig, hogy miként viszonyulok a másik megnyilvánulásaihoz, a szívverésünk ritmusa.