Egy várva várt, mégis meglepő album, egy cseppfolyós melódiagyűjtemény, illetve egy bohém gyerek (végre) összeszedett albuma.
The xx – I See You
Tulajdonképpen most lett biztos, hogy a The xx nem egyalbumos együttesként marad majd fenn. Az I See You-val ugyanis átestek az első érezhető váltásukon, sikerrel. Amikor november végén első kislemezként kiadták az On Hold c. dalukat, elsőre furán hatott a korábbi minimalista hangulathoz képest pozitív, táncolhatóbb szerzemény, mára azonban rommá játszották a magukra valamit is adó rádiók, és ha majd hosszabb idő távlatából visszatekintünk rá, úgy gondolhatjuk, hogy ez a The xx első olyan slágere, amely akár stadionkoncerteken is megállja a helyét, nem pedig csak sűrű klubokban. Oliver és Romy andalító énekhangja továbbra is személyessé és visszafogottá, Jamie gazdagabb, de továbbra is precíz alapjai pedig még könnyebben fogyaszthatóvá tették a lemezt. A váltással több lett a zenekar, de nem SOK.
Jelen: On Hold, Dangerous, Replica, Say Something Loving.
Múlt: Crystalized, Intro, VCR, Islands, Shelter, Basic Space, Angels, Chained, Fiction.
Bonobo – Migration
Bárhol van az ember, Bonobo zenéje tágítja a teret, pillanatok alatt lebontja a körülötte lévő falakat cseppfolyós melódiáival, amelyek egyúttal kitöltik az ember lelkének repedéseit, elárasztják pozitív érzésekkel. Ennek mondjuk ellentmond az album egyik kislemezdala, a Nich Murphy-vel (Chet Faker) közösen készített No Reason, melynek klausztrofób, álomszerű videoklipjében szobáról szobára vándorlunk egy fickóval, aki rendre nagyobb. Mindenesetre ha megnézzük, hogy Bonobo honnan indult a Ninja Tune kiadó instrumentális hiphopot és nu jazzt felvonultató kiadványaitól, és kezdeti lemezeitől, az Animal Magictől és a Dial M For Monkey-től, akkor feltűnik, hogy a Migrationnel mennyire kifinomult, letisztult és érett lemezt kaptunk. Az előző, kimondottan sikeres The North Bordershez képest is.
Jelen: Break Apart (with Rhye), Migration, Outlier, Kerala, No Reason.
Múlt: Noctuary, Days To Come, Kong, Cirrus, Recurring, Flutter, Kota, Terrapin, Kiara.
Peter Doherty – Hamburg Demonstrations
A The Libertines tavalyelőtti sikeres visszatérése után a 37 évesen is egy bohém, szétesett gyerek benyomását keltő Peter Doherty még decemberben kiadta második szólóalbumát (az első nem volt valami emlékezetes). A 11 számos gyűjteményt Hamburgban vette fel, ami egy kedvence és inspirálója, a The Beatles kezdeti éveinek is az otthona volt, és maga Doherty is annak nevezi. A drogelvonó után magához tért, több dalt is írt elhunyt jó barátjához, Amy Winehouse-hoz (Birdcage, Flags From The Old Regime), a párizsi vérengzés is megihlette (Hell To Pay At The Gates Of Heaven), és úgy összességében a Babyshambles-es évei óta valószínűleg a legösszeszedettebb, legkiegyensúlyozottabb albumát hozta össze.
Jelen: The Whole World Is Our Playground, Birdcage, Flags From The Old Regime, I Don’t Love Anyone (But You’re Not Just Anyone).
Múlt: Can’t Stand Me Now, Don’t Look Back Into The Sun, Time For Heroes (Libertines), Delivery, Fuck Forever, There She Goes (Babyshambles).
Az írás megjelent a Klikk Out 2017/02. számában.