Friday night and the lights are low… Mi is lehet jobb lezárása egy munkával teli hétnek, mint a barátnőd és egypár vodka-narancs társaságában átsurranni a hétvége hajnali óráiba? A háttérben egyre hangosabbá váló zenétől (na meg az elfogyasztott vodka-narancs mennyiségtől) egyre kevesebb tisztán kivehető mondat ér célba, és egyre több veszik el körülöttünk az éterben. Beszélgetésünk koncentrikus körei lassan már csak egy központi témára szűkülnek: a férfiakra.
A Férfira az életemben. A Férfira az ő életében.
Szinte napra pontosan ugyanakkor indult mindkettőnk kapcsolata, így párhuzamosan éltük meg a kezdeti bizonytalanságot és a másikhoz való kötődés kialakulásának fázisát.
– Ebben a kapcsolatban majd sokkal megfontoltabban és józanabbul élem meg a dolgok lefolyását. A legutóbbi fellángolásom is egy csúnya felvonással zárult, és az én sebeim voltak mélyebbek.
Tanultam az esetből, innentől kezdve tartalék lángon tárolom az érzéseimet.
Ahogy esik, úgy puffan… – fogadkoztunk jó párszor mindketten, klisék és túldimenzionált frázisok repkedtek a levegőben mélybeszélgetéseink során. Aztán eltelt három hónap.
– Na, és te tartod magad a fogadalmadhoz? – kérdezi tőlem Erika.
– Á, esélytelen… Nem szabok magamnak semmilyen érzelmi határt kettőnk kapcsolatában. Rájöttem, nem tudom nem szenvedélyesen megélni a szerelmi történeteimet.
Miért legyek a víz, ha a tűz is lehetek?
(Igen, a férfiak találták fel a tüzet, de kik is kezdtek el játszani vele?). Ő pedig, néha tűz, néha víz. Néha közel érzem, néha távol. Olykor egészen az Északi-sarkig sodródik. És hiába vagyok a tűz, érzem a sarki otthonának hidegét.
Lecsúszik egy újabb ital, és táncolni kezdünk. Kiürítem az agyam, most csak a testem és a zene ritmusára figyelek. Átadom magam a vibrálásnak, élvezem, hogy ilyen intenzitással élem meg a jelen pillanatot.
Nemsokára azt veszem észre, hogy újra a bárpultnál ülök és zúdítjuk egymásra, a másik szavába vágva, esti gondolatmeneteink hibákkal teli fő mozgatórugóinak elemzését.
– Bunkó reggelente… – Kritizálja, ahogy vezetek… – Túl közvetlen a kolléganőivel… – Utálom, hogy távkapcsolat, így honnan tudhatom, hogy nincs más nő az életébe… – Kevés időt tölt velem… – Még bevásárolni sem tudunk együtt anélkül, hogy összevesznénk… – Túlságosan egoista…
Soroljuk tovább, vagy lássuk be helyette, hogy A Férfinak (velünk egyetemben) hibái is vannak? Miért tulajdonítunk aránytalanul nagy jelentőséget a konfliktusoknak? Miért vagyunk túl kritikusak és egyoldalúak vele szemben, aki szombat hajnalban úgy szerepel a vádlottak padján, hogy esélyt sem kap a védekezésre?
Visszajátszom magamban az este elhangzottak szövegkönyvét. Tisztán látom: igen, felnagyítjuk A Férfi (már-már szerethető) hibáit, rossz szokásait, az egyszemélyes esküdtszék velünk szemben pedig cinkosan kacsint ránk, meghozva az alkohol hatása alatt és az elfogultság jegyében született ítéletet: igen, bűnös. De azért mégsem annyira…
A francba az egésszel, kit érdekelnek a tökéletlenségek, ha én vele akarok tovább sodródni?
A hosszú éjszaka után újfajta érzés kerít hatalmába: nem szeretnék semmit, csak hozzá érkezni haza, befeküdni mellé az ágyba és megnyugvást találni lélegzetének biztonságot adó ritmusában. Az estémnek (és vajon szerelmi utazásaimnak is?) ő a végállomása.
Mellette vagyok. Hazaérkeztem.
– Csodás érzés hozzád tartozni – súgom az én tökéletlenül tökéletes Nagy Ő-mnek. Talán már nem hallja meg, de mintha mosolyogna álmában.