… végre elkezdhessek élni. Várom, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor azt érzem, hogy na most mehet a menet. Amikor nem lesz semmiféle kétségem afelől, hogy elindulhatok, nem kell hátra tekintgetnem, sem oldalra, sem semerre, hanem csak megyek, ballagok vidáman és fedezem fel magamnak a nagy Világot. De ebből a Világból még nincs itt semmi. Csak ülök és várok. Várom, hogy indulhassak.
A döbbenet, amikor ezt évente újra és újra átélem, hogy csak várok és közben semmi sem történik, mindig mélyreható. Miért van az, hogy újra és újra felismerek valamit, de mégsem sikerül cselekednem? A belátást nem követi tett, én pedig csak kifelé mutogatok, hogy ő ilyen és olyan, pedig az mind-mind én voltam. Én, aki nem tettem semmit. A másikat hibáztattam azért, amiért én nem tettem meg, amit meg kellett volna. Csak ültem magamban és vártam, hogy eljöjjön az a bizonyos pillanat.
Pedig nem fog eljönni, nem ám. Nekem kell lépnem egyet felé, na jó, talán kettőt, mélyre beszippantani és lassan kiengedve átélni.
Hiába várok és akarom nagyon, erős megköthetetlen akarással, hogy elérkezzen az én pillanatom. Nem lesz ilyen, ha nem teszek érte tettekkel is. Tennem kell érte, odalépni hozzá egyet, vagy kettőt.
Mi az, hogy továbblépni – nem tekintettel lenni? Mi az, hogy elmenni – mindent elhagyni? Merni dönteni – erősnek és elhagyottnak lenni? Bátornak lenni – bolond billoggal élni? Minden, ami én vagyok, űző szempárok, éhes vadászok cafatja; alig várják, hogy belém mélyesszék kocka tekintetük metsző éleit. Kiközösítve, kiéheztetve, félve kucorgok itthon. …és várok. Várom az én pillanatom. Amikor bátran repülhetek, szárnyalhatok. Messzire, jó messzire…