Ez a kérdés eredetileg így szólt: „Slovan, are you ready?!” A Nyitra elleni hazai meccsen nézett farkasszemet ez a drapi a szemben levő tudósító kamerák objektívjeivel. Nem, Dunaszerdahely rohadtul nem volt erre felkészülve.
Ez idő tájt a Sport utcában…
Miközben pár játékos vállveregetésen kívül egyebet nem nagyon kapott, a szurkolók mit sem sejtve a fellegekben jártak. YBS néven egy hatalmas fanklub jött létre.
Szinte lángoltak a szurkolók az izgatottságtól.
Érintésnyi közelségre akartak lenni, és voltak is a játékosoktól, és az akkor még atyaúristenektől – Antal Barnustól és élettársától, Kingától. Bizony, nagy hiba volt ilyen közel kerülni a vezetőséghez… A fanklub tagjai a stadionban levő pizzériában töltötték a napok, hetek túlnyomó részét. A szurkolói megszállottság, szocialista brigád önkéntessége és végrehajtó egyesület keverékének nevezném. Ezt később, a Pinte-ügynél, a vezetőség maximális mértékben ki is használta.
Egész ország ellenünk…
A Ligetfalu elleni első kupamérkőzésre a pozsonyi Disznólegelő stadionban került sor. Sokféle játékvezetői „teljesítményt” láttam már, de évek múltán, már lehiggadva, nyugodtan ki merem mondani: Egy malac bírói teljesítményt láttunk. Mi lett a malac teljesítmény végeredménye? Többek között az, hogy a könnyen kizökkenthető Kweukét kiállították, megjegyzem jogosan, de erre ment ki a játék. Kweuke ezzel „kipontozódott”, nem játszhatott a DAC–Slovan meccsen. Ezt így „kell” csinálni…
A Slovan előtt még soron volt a nagyszombati remek mérkőzés, Novota Jani kitűnő teljesítményével.
Máig előttem van egy remekbe szabott fejes reflexszerű hárítása. Pinte Attila is bámulatosan játszott. Ínyencfalatnak számított, amikor Ati a saját ötöse csücskén egy mozdulattal, higgadtan, két Spartak-játékost is befűzött. Werner taktikája kitűnő volt, és Németh Kriszti győztes gól megnevezéséből a győztes szót csak Caha óriási hibája radírozta ki. Később ez a cseh szőkeség – akit egy fórumozó srác frappánsan James Onedinhoz hasonlított – már csak a szarvashibáiról volt híres.
2008. november elseje. Mindenszentek. És a feleségem szülinapja…
Becslések szerint közel tizenötezren vagyunk a „Millenium Corozium” stadionban, annak ellenére, hogy hivatalosan 6100-at írnak az eredményjelző táblára. A városunk úgy néz ki, mintha NATO-gyakorlat lenne itt. Később többen megjegyzik, akire igazán vigyázni kellett volna, és aki aznap igazán rendbontó volt, leginkább egyenruhában volt látható.
A hazai szurkolók a Lidl előtt gyülekeznek. Arcfestések, rigmusok ismételgetése, hangszálak köszörülése.
A tömeg a stadion felé indul, nagyobb rendbontás nélkül. Az állomásról az égszínkék tömeg indul a stadion felé. Röpködnek bizony a görögtüzek a családi házak udvaraiba.
A meccsre eljöttek szurkolók Magyarország minden részéről. A radikális, kemény Fradisok is. Hangszálaikról keverve jönnek a magyarságot dicsőítő rigmusok, és ahogy ők hívják, a „Tótiát” nem éppen éltető szólamok.
A stadionba érve mindkét oldalról, mint fegyver, főleg a hangszál van használva, az égszínkékek ezt görögtűzzel tűzdelik.
Nem számoltam, mennyi görögtűz landolt a vendégszektorból, de feltehetően több tucatnyit sikerült az égszínkék szurkolóknak becsempészni.
Elkezdődik a meccs. Pár Slovan-szurkoló átmászik a kerítésen. A „rohamosok” intézkednek. Viszont nagyobb gond a görögtűz. Amikor az egyik majdnem eltalálja Novota Janit, a nézőtér már fütyülve kérdezi, hogy meddig lehet ezt tolerálni? Hála Istennek, mozgósítás látható és egy nagy tömeg rohamrendőr masírozik Jani kapujának a háta mögött. De miért mennek a hazai szurkolókhoz? Mi a francot akarnak ott?
Pár perc és megtörténik…
A rohamrendőrök lerohanják azt a szektort, ahol nemcsak a Fradis kemény fiúk vannak, hanem a Magyarországról jött lányok, gyerekek és az itt élő fiúk, lányok és gyerekek.
Ami hihetetlennek tűnik, a szurkolók – ezzel egy nagyobb mészárlást megelőzve – nem reagálnak, nem vágnak vissza. Csupán megszeppenve hátrálnak. Nem értik az egészet…
Sok a sebesült, egy srác élet-halál között lebeg. Lengyel Krisztián.
A „nyugdíjas” tribün legfelsőbb sorából nézem, ahogy mindenki körülöttem dermedten, mérgesen, értetlen arccal lesi ezt a szörnyű látványt. Hátat fordítok és a tribün pléh „falába” erősen beleverem a fejem. Nem segít, nincs fizikai fájdalom, mely túltesz a látottakon. A mérkőzés folytatódik. Nem érdekel.
A VIP-szektorból a negyedik gólnál Samo Slovák apja, aki színész, feláll, és teátrálisan tapsol. – Mit tapsolsz? Hova lett a művészlelked? Nem látod, hogy lehet, embert öltek?
Landol a helikopter. 15 ezres kalitka, vadállatok által őrizve. Vége a meccsnek.
Az Admiral Pub előtt DAC mezben egy betondarabon Kiss Balázs ül, aki egy év múlva magyarra fordítja a nyolcvanas évekről szóló könyvemet. Először találkozunk. A szemében a huszonéves fiatalember határtalan csalódását látom – mindenben. Hallgatunk, nem tudunk beszélgetni.
Az elkövetkező hetekben hazugság hazugságra jelenik meg a szlovák médiák többségében. Egy születésnapi ünnepségen, médiával megmasszírozott rokonom így szól: – Miért csináltok Dunaszerdahelyen szégyent a magyarokra? Mélyen szúrt kés. Maradok abban, hogy csak simán elküldöm őt a „pébe”.
Egy évvel később
Látogatóba megyünk a Lengyel családhoz. Egy törékeny gyereket és egy meggyötört, annak ellenére nagyon erős anyát látunk. Miközben meséli, hogy hosszú ideig egész éjjel égve kellett hagyni Krisztián miatt a lámpákat, bennem, kívül nem láthatóan forr a vér.
Bármit teszek, 2008. november elsejét nem tudom elfelejteni. Lengyel Krisztián miatt.
Erre a november elsejére Dunaszerdahelyen senki se volt „árjuredi”…