Töredelmesen bevallom, diákkoromban azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik valamennyire szerették ugyan a tornaórákat, de a „Mi a kedvenc tantárgyad?” kérdésre nálam inkább a történelem vagy a földrajz volt a válasz.
A távolugrásnál mindig beléptem, Hofi poénjával élve százon is majdnem, hogy csak hatvanat futottam, ráadásul a kosárcsapatba is rendre utolsók közt válogattak be. Minap az egyik alapiskola udvara mellett elhaladva lettem figyelmes a pályán köröket rovó srácokra. Gondolatban rögtön visszaemlékeztem az egykori alap- és középiskolai tornaórákra, az öltözők semmihez sem hasonlítható szagára, a haskelep okozta férfias fájdalmakra. Akkor ötlött a fejembe, hogy megkérdezzem Bugár Ákost, a dunaszerdahelyi Szabó Gyula Alapiskola tornatanárát, van-e a mai gyerekek közt is olyan, aki legalább annyira gyűlölt rudat mászni, mint én.
Állandó mozgásban
Persze, nem ez az első kérdésem, amit neki szegezek. Mindenekelőtt arra vagyok kíváncsi, hogy lett belőle testnevelő tanár. Erre ő kissé megemelve állát azt mondja, nagyon egyszerű a magyarázata annak, miért ezt a hivatást választotta. Egyrészt azért, mert igazi tanító családba született, ahol szinte minden felmenője és oldalági rokona pedagógus volt, másrészt pedig, mert gyermekkorától lételeme a sportolás, és már középiskolás évei elején tudta, milyen pályára lép.
„Mozgás nélkül sosem bírtam. Látod, most sem fértem a bőrömbe”
– mutat rá az előző napi kosármeccsen kificamított bokájára. Ákos Nyitrán végezte el a testnevelési egyetemet, s rögtön ezután az alsóbodoki magán szakközépiskolában kezdett el tanítani, ahol három évet töltött. Ezt követően került a pozsonyeperjesi alapiskolába, ahol egy tanévet tanított le, majd lett a Szabó Gyula testnevelő tanára. „Tizenhárom év pedagógiai tapasztalattal a hátam mögött azt tudom mondani, hogy a mai gyerekek sem különböznek sokban a mi korosztályunktól.
A mostani tanítványaim közt is ugyanúgy van, aki örömét leli a mozgásban, és sajnálja, ha véget ér az óra, és persze ott a másik véglet, akinek mindegy, hogy milyen gyakorlatot vagy mozgást végeztetünk vele, semmi sincs igazán ínyére” – biggyeszti le a száját.
Kevés a heti kettő
Az alapiskolákban a tanterv heti két tornaórát ír elő. Ákos azt mondja, ettől csodát ne várjunk.
„Az iskolai tornaórának nem az a feladata, hogy kondiban tartsa a gyerekeket, vagy segítsen a fogyásban a túlsúlyosaknak.
Az erre kevés. A mi dolgunk az, hogy próbáljuk megszerettetni a gyerekekkel a mozgást, hogy utat mutassunk a számukra, és megismertessük velük a különböző sportágakat” – magyarázza. Volt idő, amikor a tornaóra nem tartozott az osztályozott tantárgyak sorába. Ma már jegyet kapnak a diákok, ezért az is fontos, hogy a testnevelő tanár kellő ösztönző erővel legyen felvértezve.
„Valakit motivál az osztályzat, másnál épp ellenkező hatást vált ki. Van olyan diák, aki kiváló biológus, ötödikes korában falja az ilyen témájú könyveket, de nem megy neki a magasugrás. Az ő meggyőzésére, buzdítására sokkal több fiziológiai meg biológiai szakkifejezést használtam, amelynek aztán meglett az eredménye.
Ha csak annyit mondtam volna neki, hogy rossz jegyet kap, ha nem csinálja meg, amit kérek tőle, biztos, hogy nem ugorja át a lécet.
Megint másképp beszélek a focistákkal, akiknek meg is mondom, hogy velük szemben magasabbak az elvárásaim” – jegyzi meg mosolyogva Ákos.
A Facebook is hibás
Az, hogy a mai diákoknak sokkal kevesebb a mozgásigényük, nem újkeletű dolog. Ezt Ákos is csak megerősíteni tudja. Amíg húsz évvel ezelőtt még tele voltak a játszóterek rohangáló, labdázó, bújócskázó gyerekekkel, addig a mai tizenévesek legtöbbje már videójátékokon rúgja a gólokat, applikációk segítségével játssza az ügyességi játékokat, és egy belevaló csatakiáltás helyett szmájlikkal és gif-képekkel kommunikál a virtuális térben.
„A mi osztályunkban tízből csak hárman nem tudtak felmászni a rúdra, mára megfordult az arány, és tízből csak háromnak sikerül.
Tizenéves korunkban mi kúsztunk, másztunk, bicikliztünk, kergetőztünk, és csak sötétedéskor mentünk be az utcáról, de ez már sajnos nincs így. A játékokat a mobiltelefonon játsszák, nem is lehet csodálkozni azon, hogy a túlsúlyos gyerekek száma is jócskán megnőtt” – ráncolja meg a homlokát.
Büszkeségek
Ennek ellenére mindig akadnak olyanok is, akik ebben a Facebook-uralta világban képesek kellő időt és energiát fordítani a sportolásra, és a befektetett munka őket igazolja. Ákos nagyon büszke azokra a Szabó Gyulásokra, akikből élsportoló lett, és öregbítik az iskola hírnevét.
„Van köztük korosztályos magyar válogatott labdarúgó, felnőtt női topcsapatban játszó kézilabdázó, kempó világbajnok, országos atlétikai helyezettek”
– sorolja büszkén, hozzátéve, hogy a legtöbb tehetséges diákja a focipályán és a kézilabda csarnokban bizonyítja ügyességét.
Jóllehet mindkét sportág nagy népszerűségnek örvend Dunaszerdahelyen, Ákos úgy gondolja, más sportágakban van még hová fejlődnünk. „Most a csapból is a DAC folyik, a fiúk izgatottan várják a hétvégi meccseket.
A lányoknál csapatsportban a kézilabda a nyerő.
Ezeknek a sportágaknak a feltételei nálunk adottak, de azt mondom, hogy még ennél is lehetne jobb. Tudom, hogy sok múlik az anyagiakon, viszont ne tagadjuk, az ország gazdagabbik régiójában élünk. Sokakkal együtt én egy állandó jelleggel üzemelő uszodának is igazán örülni tudnék” – teszi hozzá bizakodva.