Nem egyszerűbb úgy lépni, ahogy már megszoktad? Úgy mozgatni a szád, ahogy minden nap?
Nem egyszerűbb azt mondani, amit hallani akarok? Nem egyszerűbb nem figyelni, maszkot felvenni, színdarabot játszani, majd éjjelente bepisilni?
Oh, nem!
Te, aki annyi mindent nem láttál még, de nem is érdekelt, és Te, aki azt hiszed, már mindent láttál, mégsem tudsz semmit sem, Ti, akik a félelemtől megfutamodva szaladtok el egy őszinte szó hallatán. Hol vagytok? Kik vagytok?
Elindulok sétálni, figyelem az arcokat. Magányos szempárok, zárkózott tekintetek. Hangtalan életek múlnak el nyom nélkül, szikra nélkül, értelem nélkül. Jó ez így? Neked jó? Szomorú vagyok, inkább én is hazamegyek.
Álmomban Árnyékországban járok. Egy olyan életet élek, amilyet élhetnék. Úgy döntök, ahogy döntenék, és úgy teszek, ahogy amúgy is tennék. Szinte semmi különbség, mégis mindennek a másik arcát látom.
A levél színét, nem a fonákját, a textil mintás, nem a fakót felét. Látlak Téged is, épp mosolyogsz, pedig semmi nem történik. Magadban ülsz és merengsz. A tekinteted nyitott, a szemeid csillognak. Nem vagy olyan egykedvű, a Te színed is más. Bámulatos a különbség. Egy külön világ, árnyékvilág, de valódi megtapasztalás, már-már realitás.
Valóban ilyen vagy? Valóban Téged látlak, amikor nézlek? Kimegyek újra, most jobb az idő. Megpillantalak, és azt hiszem, mégis ott vagy. Hiába rejtőzködsz. Én látlak.