Amióta az idősebb húgom Budapestre költözött, gyakrabban járok a székesfővárosba. Otthon csak így emlegetem: a székesfőváros. Nem érzelgős nosztalgiázásból, csupán szeretetből.
Becézem a várost, melyet néha úgy érzem, ismerek,
néha meg azt gondolom róla a flasztert koptatva, hogy teljesen új helyen járok. Pest mindig is más érzelmeket váltott ki belőlem, mint bármely más főváros. A történelmi múlt az oka? Az ottani beszédmodor, az arcok, az illatok? Vagy valami más? Eddig még nem sikerült megfejtenem. Dunaszerdahely iránt érzett szerelmem ott járva mindig büszkeséggel vegyül: jöttem megmutatni magam Neked, drága Pestem!
Kelenföld
A vonat pontosan fut be a kelenföldi pályaudvarra. Az állomást az elmúlt években felújították. Azt sem tudom, a régi zöldajtós, zöldablakos állomásépület megvan-e még. Amióta elindították a négyes metrót, nem járok fel az utcára. Az állomás szürke falai, a krómozott liftek, a zakatoló mozgólépcsők, és a padlizsánlila jegyautomata ridegségét cimbalomhang oldja.
Láttam már utcazenészt, tucatot, de hogy valaki egy kisebb méretű cimbalommal akarjon derűt csalni az aluljáró átsuhanó embertömegére, még soha.
A húrokat mintha az Ökrös család valamelyik tagja verné. Bécsben, a Mariahilfer Strassén talán jobban megbecsülnék a művészetét, itt kétszáz forint árválkodik dobozában.
Blaha Lujza, Rákóczi
A Blahán a körútra lépve egyszerre virulok és kesergek. A 4-es, 6-os vonalán rácsatlakozom a város ütőerére, állandó a zsibongás, a dudaszót váltja az érkező villamos csilingelése. Záródó ajtaja mögül kihallatszik a hang, következő megálló: Wesselényi utca. Hajléktalanok vesznek napfürdőt a padokon, csak pár métert kellett megtenniük az aluljáró külső üvegfalához támasztott kartonlakásuktól.
Körmük fekete, tekintetük üres, gondolatom pedig tétova.
És mégis továbblépek, közönnyel, azt sulykolva a fejembe: nem én tehetek róla, nem nekem kell megmentenem a világot, a társadalom a hibás. De nem marad el a fájó felismerés: én magam vagyok a társadalom. Pár méterrel arrébb a Rákóczi úton egy graffiti jön velem szembe: „Nem szilárd a rezsim”. De vajon melyik?
Posztolj verset
Már a Nyugati felé kaptatok tovább, elered az eső. Nem vészes, tavaszi zápor csupán – gondolom. Behúzódok egy vászontetős terasz alá, oszlopán hirdetések. Nem is kell több, én is eleget teszek a posztoljverset.hu felhívásának. Zsebemből egy gyűrt matricát húzok elő, rajta Pilinszky Négysorosa. Felragasztom e falragaszt:
„Alvó szegek a jéghideg homokban, / Plakátmagányban ázó éjjelek, / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”
A bazilika sarkán olasz kávézó. A hatalmas kupola zápor utáni félénk árnyékot vet a helyiségre, a benne mozgó személyzet messziről méreget. Csak olaszul beszélnek. Ristrettójuk íze viszont ezer nyelven. Az estét már egy étteremben töltjük. Két húgom kacaja vegyül a bárpultnál söröző angolok kapatos jókedvűségével. Derűjük átragad rám még másnap reggelig, mikor elindulok haza. A kelenföldi cimbalmos kosarából egy ötszázas kandikál. Budapest, én így szeretlek!