Miattam, miattad – heti prózaajánló

 

E heti olvasmányajánlómban egy szép prózát hoztam Nektek Kopcsányi Lillától, kinek irományaival folyamatosan lehet találkozni különböző nívós irodalmi magazinok platformjain. Lilla ír prózát, verseket, cikkeket is, valamint a József Attila Kör és a Köménymag irodalmi csoport tagja.

 

Az alább olvasható sorokban különböző perspektívákból reflektál a szöveg alanya édesanyjára. Egyrészt a hozzá fűződő viszony, másrészt az anya életének facilitálása a fő téma. Gyönyörűen megfogalmazva élhetjük át egy felnőtt gyermek lelki vívódását, melynek szegmensei jó pár alanyt érintenek társadalmunkban.

 

Kopcsányi Lilla: utókor


 

sokáig nem vettem észre. minden egyes hazalátogatásom alkalmával ugyanott talállak, a tűzhelynél állva, kevergetve valamit, hol lustán, rezignáltan, hol idegeskedve, sietős kézmozdulatokkal (inkább az utóbbi), a hajadra mindig ugyanúgy esik a konyhai ablakon beszűrődő napfény, felém fordulsz és elmosolyodsz, fáradt vonásaid ez szépíti meg. arcod barázdái finoman mélyülnek, szinte észrevehetetlenül, az évtizedekkel ezelőtt társadul szegődő szomorúság mentén, és a nevetés száj körüli ráncaiban. egyre ritkábban járok haza, egyre kevesebbszer látlak, talán ez lehet az oka, hogy ezt is úgy érzékeltem, mintha egyik látogatásomról a másikra történt volna. megöregedtél.

 

 

miközben én nőttem fel és váltam egyre nyitottabbá a világra, a te életed úgy szűkült a háztartás teendőire. együtt érlelődtél a tűzhelyen rotyogó halászlével, borsos és ecetes esszenciákkal, a fakanalat tartó kezed egyre kisebb és eresebb lett. talán ezek a triviális képek égtek belém legerősebben az elmúlt évek során. ahogy gyakorta kibámulsz főzés közben az ablakon, mechanikus mozdulatokkal látva el egy családot, de a távolba révedő szemeid ilyenkor túllátnak az utca peremén, túl a jelenen is (ebben a révedésedben egyébként sokszor ismerek magamra), és talán arra gondolsz ilyenkor, hogy hol rontottad el, elrontottad-e egyáltalán, történhetett volna-e minden másként. lehet, eszedbe jut az a huszonéves önmagad, aki egy másik lakás ablakán bámult ki ugyanígy valamikor, kasmírpulóveres, szolidan szőrös férfiakról álmodozott, akikből majd jó apák válhatnak, az előtte álló életről, nagyszabású tervekről, amik aztán sosem valósultak meg. vajon féltél-e, vágytál-e anyának lenni, feleségnek, vajon ilyenkor visszanézve néha bánod-e a döntéseid, melyek idáig hoztak? én is így fogok állni egy ablaknál majd, a tűzhely mellett hétvégente, gyászolva a mostani önmagamat?

arra gondolok, milyen lehetett a méhedben lenni. az egyetlen helyen, ahol tökéletes biztonságban érezhettem magam, és ezt az érzést gyakran vágyom vissza. szeretném megtalálni azt a nyugvópontot, azt a biztonságot adó ölet, amelyben újra elhihető, hogy semmi baj nem lehet. de minden gyermekkori ölelés fals képpé zsugorodott az agyamban, az anyai karokban megélt biztonság illúziója szétesett, mert te valamikor megöregedtél, és kettőnk közül én lettem a felnőttebb. állok egy letűnt gyerekkor szobájában, és próbálok beleveszni az ismerős, otthoni zajokba, a tányér és evőeszköz csörömpölésébe, a tévéreklámok háttérzajába, a nyári délutánokon beszűrődő fűnyírás hangjába, az anyai ölbe úgy, mint gyerekként, de nem megy, hamis az egész. nem menekülhetek ahhoz, aki maga is menekülni vágyik.

 

 

megtanítottál, hogyan kell egy családban helytállni, de arra nem, hogy hogyan kell kívüle. megtanítottál tűrni, elviselni, maradni, de nem tanítottál meg kiállni, elhagyni, egyedül is erősnek lenni. akaratlanul is megmutattad, hogy a kedvesség és jószívűség nem mindig visz előre, és példaértékű embernek lenni önmagában rohadt kevés. megtanítottál nagyon sok mindenre, de olyasmire nem taníthatsz meg, amit magad sem tudsz.

minden alkalommal, amikor a saját magad alkotta rácsaid között látlak, felhorgad bennem a régóta szűnni nem akaró düh, hogy menj el innen, menj el végre innen, és kezdj el újra élni, még egyszer, talán utoljára. kezdj el élni, anya. de hiába zavarlak, hiába toporzékolok, olykor üvöltök, győzködlek, hiába sorakoztatom fel racionális érveim garmadáját, nem hallasz meg. nem akarsz, vagy már nem vagy képes rá, nem tudom. egyre keserűbb bennem a gondolat: itt fogsz elmúlni, egy néma ház szürke falai között, egy életben, ami már szinte fojtogatóan szűk, egy férfi mellett, aki nem társ, egy lakásban, ahol a hagyományos családkép már csak feslett minta a terítőn, amihez csak azért ragaszkodsz, mert legalább a tiéd.

nem tudok hát mással adózni anya, mint hogy visszajárok memorizálni az arcod változásait, felfedezni egy újabb ősz hajszálat, mielőtt még gondosan befestenéd, enni az ünnepekkor készített halászlédből, megszorítani a kezed, elsiratni helyetted az éveid. úgy fogni a fakanalat, úgy vágni a koriandert, és úgy ízesíteni a levest, ahogyan te tanítottad. úgy próbálni összetartani majd egy családot, ahogy te is tetted, és úgy kilépni abból, ami már nem működik, ahogyan te végül nem tudtál. meghozni a saját döntéseimet, megalkotni a saját normáimat, szembemenni minden szokással, hiszen én vagyok az utókorod, bennem minden reményed. s ha majd egyszer szükséged lesz rá, az ölembe vonni, és megpróbálni elhitetni veled, hogy minden, de tényleg minden rendben lesz.

Ez a webhegy sütiket hassznál, hogy javítani tudjon a felhasználói élményen. Elfogadás Tovább