Idén két Ridley Scott-klasszikust is elbaltázhatnak, az egyiket ő maga még májusban (Alien: Covenant), a másikat pedig az ősszel, októberben. Az Alien már tulajdonképpen egy iparág, popkulturális tényező, amelyet gyakorlatilag bármennyi benyelt pofon után is talpra lehet állítani, ilyen szempontból épp a Szárnyas fejvadászt félthetnénk jobban. Csakhogy a jelek szerint ez van jobb kezekben. (Szalag-avató rovatomban olyan új filmeket boncolgatnék, amelyekre érdemes lehet odafigyelni.)
Mi ez?
Az 1982-es Szárnyas fejvadász folytatása, melyben Ridley Scott csak executive producerként vesz részt, Harrison Ford azonban visszatér Rick Deckardként.
Tudnod kell, hogy:
A cyberpunk kultúra egyik alapköveként emlegetett Szárnyas fejvadász alapjául Philip K. Dick egyik legkiválóbb regénye szolgált, melynek címe: Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?
A film a szmogtól nappal is sötét Los Angelesben játszódik, ahol egy gigavállalat ún. replikánsokat gyárt arra a munkára, ami az ember számára büdös. A replikánsok tulajdonképpen néhány éves élettartamú androidok, amelyek más bolygókon güriznek érettünk, de akadnak köztük, amelyek fellázadnak, és visszaszöknek a Földre. Na, őket kell nyakon csípniük a fejvadászoknak, melyek egyike Rick Deckard. Külsőre egyébként teljesen olyanok, mint az ember, épp ezért nem olyan egyszerű meló ez.
A film vége egy sor kérdést hagy nyitva, különösen a rendezői változaté, amely tíz évvel az eredeti után került bemutatásra, tíz évvel ezelőtt pedig DVD-n egy „végső vágás” is.
A Szárnyas fejvadász az android és ember közti különbségeket boncolgató filmek klasszikusa, és a 35 évvel később elkészülő folytatás tulajdonképpen 30 évvel később veszi fel a fonalat – most már Ryan Goslinggal, aki sokakkal együtt Deckardot keresi.
És kit érdekel?
Ugyan a film előzeteséből nem tudunk meg a történetről szinte semmi, a látványvilág viszont különösen magával ragadó.
Három fickót emelnék ki a háttérből.
Az első, csak a hatásos felvezetés kedvéért legyen Jóhann Jóhannsson, a zeneszerző, aki a rendezővel, Denis Villeneuve-vel gyakorlatilag minden filmjén együtt dolgozik. A filmek rendszerint feszültek, ehhez megfelelően az izlandi is nyomasztó, zaklatott atmoszférát teremt.
Lásd itt az Arrivalban:
(Csak a margóra, de a film leggyönyörűbb dala egyébként Max Richter nevéhez fűződik, az On The Nature Of Dailight, sírni fogsz.)
Vagy itt a Sicarióban:
A másik hapsi, aki rettentően nagy hozzáadott értéke bármely filmnek, az idén 68 éves operatőr, Roger Deakins. Elképesztő szégyen, hogy már 13-szor jelölték Oscarra (először A remény rabjaiért, legutóbb a Sicarióért), de még nem kapta meg.
Olyan kritikai kedvenceknél állt a kamera mögött, mint a Fargo, a Nem vénnek való vidék (rendszeresen dolgozik együtt a Coen-testvérekkel), vagy a Skyfall.
A fokozott hatás kedvéért pedig végére hagytam magát a kanadai rendezőt, Denis Villeneuve-öt, akinek a kedvenc filmje a 2001: Űrodisszeia, és ez jó jel. A fazon nem tud hibázni az iparban, és néhány nappal azelőtt tölti be 50. életévét, hogy bemutatják az új Blade Runnert.
Villeneuve-t azért kell megjegyezni, mert korunk egyik legzseniálisabb alulértékelt direktora, aki 2010-ben egyszer már megcsinálta élete filmjét a Felperzselt földdel, majd tavaly megint az Érkezéssel (Arrival). A kettő között is akadt két bivalyerős darab, a Fogságban és a Sicario, de a fenti kettő tekinthető igazán mérföldkőnek.
Közös nevezőjük, hogy szigorú és határozott, valahonnan valahova vezető, üresjáratok nélküli történet mind, miközben az ember szíve megszakad. Villeneuve végig a markában tartja és szorongatja, préseli a nézőt, hogy az utolsó pillanatokban erre fel még ki is rántsa a lába alól a talajt.
Kalapemelés és vastaps, kedves Denis!