Épp egy éve, hogy újra felvettem a futócipőm. Haha, először nyúlcipőt akartam írni. Freudi elszólás volt, tuti.
Igaz is, utálok futni, egyedül kell járnom, senki nem jár velem az én lompa tempómban, és labda sincs, amit kergetni, vagy dobálni lehet közben, dögunalom.
Kész időpocsékolásnak tartom, de amikor végül mégis rászánom magam, hogy egymagam kocogni menjek, akkor biztosan valami megoldandó kérdés van előttem, vagy mögöttem.
Húsz perc erőltetett menet után, ami kívülről lefogadok, úgy nézhet ki, mintha csak sietve lépkednék valahova, jól álcázva a légszomjam, arra jutottam, hogy
leszegett fejjel sokkal tudatosabb és eltökéltebb vagyok.
Ahogy felnézek, a cél homályossá válik. Elmosódik a nagy, terebélyes bokor, amit minden alkalommal célként tűzök ki magam elé. Csak addig kell kibírnom, nem tovább, s utána jöhet is a levezető futás. De most nem látom rendesen a kontúrjait. Talán az izzadtságcseppektől van ez vagy a szemem is romlik már így harminc után vagy csak egyszerűen nem kell, hogy lássam.
Jól van, nem keresem akkor, biztosan nem kell, hogy lássam. Inkább lefelé nézek, egyik lépést a másik után, ebben sokkal biztosabb vagyok.
Egyik lélegzetvétel a másik után, egyik döntés a másik után. Felesleges is állandóan felnéznem és a bokrot keresnem. Ott vagyok az úton, tudom, és egyszer biztosan elérem.