Az elmúlt héten világbajnoki selejtező mérkőzéseket játszottak, köztük a magyar és a szlovák válogatott is. Szlovákia egy szinte kötelező litvániai 1:2-vel versenybe maradt a következő vb-részvételért, míg a magyar válogatott kikapott Andorrától, és már talán matematikai esélye sincs a továbbjutásra.
Az anyaország sajtóorgánumai olyan szégyenről tudósítottak, amely szinte alapjaiban rengette meg minden nemzeti érzelmű futballszurkoló megmaradt hitét.
Vajon miért élik meg ezt így a magyar futballszurkolók?
Tudatosítani kellene, hogy a középmezőny alján tanyázó magyar futball távolabb van a középmezőny elejétől, mint az úgynevezett „kiscsapatok” a középmezőny aljától. Tehát számomra már egyáltalán nem meglepő, hogy a mini államok megverik valamelyik nagyobb futballmúlttal rendelkező középcsapatokat.
Hogy hibázott az edzői stáb?
Nem kérem szépen, mert hiszen ők elkezdtek egy utat, és nem túlélő kapitányok, akik: kihúzom a megbízatásomat jó fizetésért, és majd csak alakul. Ahogy a múltban tapasztalhattuk.
Olyan fiatalításba kezdtek, amit még egy magyar szövetségi kapitány sem mert felvállalni 1986-tól.
Tudatosítani kell azt,
bármennyi stadion is épül Magyarországon, az még nem változtatja meg a mentális gondolkodást és a filozófiát.
Feltehetjük a kérdést: mit csinálnak más csapatok?
Az egyszerű válasz, hogy a rengeteg szisztematikus munkán kívül hisznek is abban, amit csinálnak, és egyszer büszkék lesznek a címeres mezre.
A felháborodást egyszerűen túlzottnak találom, és
azt, amit néhány agyament szurkoló csinált a mérkőzés után, teljes mértékben elítélem,
mert le lehet vetetni a mezeket mérkőzés után, de vajon ki fog játszani, ha már nem lesz becsülete egy válogatott meznek?
Néhányatoknak elég hamar véget ért az éjjel kedves „magyar” szurkolók, mert éppen nem tudtak varázsolni valami szépet.
A futball nem lehet élet-halál kérdése, mert
a foci egy sport, ahol van ellenfél is a pályán, s vannak győztesek és vesztesek.
A tisztelet mindkettőnek kijár.