Ajánljuk:
„Büszke vagyok magamra!”
Legfőképp mint Anyára. Nagyon nehéz ezt kimondani, ugye, főleg saját magunkkal szemben, de el kell jönnie annak az időnek, amikor mégis megtesszük a tükör előtt: „Büszke vagyok magamra.”.
A másfél éves kis BB minden egyes nap belekényszerít olyan helyzetekbe, amelyekben döntenem kell.
Nem hagyhatom tovább, hogy csak úgy sodródjam az árral, hanem bizonyos esetekben valóban állást kell foglalnom, ami számomra a legkevésbé sem egyszerű.
Korábban egy-egy döntést vagy lehetséges válaszadást többször is mérlegeltem, meggondoltam a mondandóm a körülményeknek, a jelenlévőknek megfelelően, figyelve arra, hogy konfliktushelyzetben a legkevésbé bántsam meg a címzettet vagy akár csak a szemlélőket.
Sokszor mégis a legegyszerűbb megoldást választottam, és inkább nem foglaltam állást.
Most a lassan két éve tartó folytonos alváshiány, az állandó kimerültség és ingerlékenység mellett egyre kevesebb energiám jut erre a metódusra, így a figyelmem is jócskán lankad, ami a modoromat érezhetően keményebbé és szálkásabbá tette.
Anyaként viszont napi szinten komoly, BB életét gyökeresen meghatározó döntéseket kell hozzak. Olyanokat, amelyek eddig a magam életében egyszerűnek, magától értetődőnek tűntek, olyanokat, amilyeneket soha meg sem kérdőjeleztem volna.
Most viszont mégis. Újra és újra állást kell foglalnom és döntenem, még ha néha nehéz is. Talán megbántok vele másokat, talán kicsit furcsának tűnünk, de ilyenek vagyunk.
Mi értelme kertelni? Mi értelme csak hallgatni, magunkért nem kiállni, és inkább csendben elsunnyogni? Ami másoknak jó, nem biztos, hogy nekünk is jó.
Szerencsére már tudjuk, hogy számunkra mi az, ami nyugalmat, békét nyújt, és bizony ki is tartunk mellette. Kitartunk mellette, ahogy egymás mellett is kitartunk, bármilyen nehezek is a nappalok és főleg az éjszakák. Valahogy így történt, hogy a saját magam szemében is felértékelődtem. A hosszú, értünk való küzdelem tett még erősebbé és még büszkébbé.
Őértük leszek nagybetűs Anyává.