Ahogyan én látom, köszönöm, ha elolvassa
Megcsóválta a farok a kutyát. Miközben dédelgetett profijaink, a „nagypályás” /n/agymenők amatőrebben teljesítettek, mint félprofinak sem nevezhető ellenfeleik, és a bájos kis ibériai hegyi „falucskát”, Andorra la Vellát a magyar futballmohácsok közé sorolta Bern /1954/, Marseille /1969/ és Irapuato /1986/ „asztaltársaságába”,
Brünnben a lesajnált kisöccs, vagyis a minifoci beírta magát a magyar nemzeti sportkrónika sikerfejezetei közé.
Hiába no, anno egy másik Nagy Lajos igazi magyar királyként erős kézzel már rendet vágott a magyar királyság szétzilált birodalmában, így ez a név jó ómennek számított a morvai kontinensviadalon.
A kispályás Európa-bajnokságon elért magyar bronzérem sikerkovácsát is véletlenül Nagy Lajosnak hívják.
A kapitány, aki egykoron nagypályán a Videoton mezében több mint 300 nagypályás meccsen szerepelt 1995 és 2006 között az NB 1-ben, különleges bronzötvözetet „gyúrt” össze.
A 3. helyért a műfaj európai trónján évek óta veretlenül ülő románokat büntetőlövésekkel verő magyar válogatottban ugyanis pocakos, már-már sörhasú úriemberek, zöldfülű egyetemista tinédzserekkel együtt alkottak szinte verhetetlen – hiszen csak az elődöntőben kaptak ki az oroszoktól! – válogatottat.
Öröm volt nézni ezt a társaságot, volt bennük hideg profizmus, forró virtus, higgadt lezserség, ravasz pimaszság, egészséges önhittség, szív, lélek, agy – és mindenekelőtt alázat a címeres mez iránt.
Egyszóval minden, ami Storck vert hadának ajnározott sztárocskáiból Andorrában az öltözőben maradt… Ha focibolond kincstárnok lennék, ezt a bronzot nem hagynám szó nélkül, vagyis bankárról lévén szó, pénz nélkül, és
ezeknek a srácoknak nyitnék számlákat és küldenék rá mondjuk fejenként legalább 1 millió forintot,
hiszen a jelenlegi sportállamkincstár – akárcsak Nagy Lajos királyunk 40 éves uralkodása alatt a 14. században a királyi kassza – most is tele van, megérdemelne ez a társaság is ezért a brünni bravúrbronzért némi „TAO-tallért”…
