2015 nyarán a Pátria Rádió szerkesztőségében Lovász Attila igazgató bemutatott nekünk egy ötvenes évei elején járó férfit. „Ő az új munkatársunk, Kerényi Gyuri” – csupán ennyit közölt a direktor. Az igazat megvallva, nem mondott sokat a név. Ma már kicsit szégyenkezem emiatt, de hát Magyarországon óriási a fluktuáció az újságíró szakmában, honnan is tudtam volna én, ki is az a Kerényi Gyuri. Aztán fokozatosan megismerkedtünk. Először csak tanácsadóként adott nekünk ötleteket, később a reggeli sávba is beugrott műsorvezetőnek, majd nyelvhasználati műsora is elindult Jaffás és Kofolás címmel. Két éven keresztül ingázott a magyar és a szlovák főváros között, s közben pestiként maga is egy kissé felvidéki magyarrá vált. Most azonban új kihívás elé néz, és a mikrofonnal együtt az újságírói szakmát is pártkommunikációs posztra cseréli. Távozó kollégámat döntésének okairól és a Pozsonyban eltöltött két év tapasztalatairól faggattam.
Mea culpa, hogy mikor idejöttél, én vajmi keveset tudtam a korábbi munkásságodról, holott Magyarországon igazi nagyágyúnak számít a neved, hisz a ’90-es évektől kezdve olyan médiumok megalapításánál voltál ott, mint a Tilos Rádió, a Roma Sajtóközpont vagy a Rádió C. Dolgoztál a Magyar Narancsban, 2006 és 2010 között pedig a Kossuth Rádió megújításában vettél részt főszerkesztőként. Hogy kerültél ezek után a Pátria Rádióba?
Huszonöt éve dolgozom újságíróként, és ennyi idő alatt valóban megfordultam pár helyen. 2010 után sok mindent csináltam, de azért a szép lassan fölszámolódó magyar médiában egyre kevesebb lehetőségem volt. Dolgoztam például a Terrorházának, majd a Társaság a Szabadságjogokért-nak is, ahol négy hónapig voltam kommunikációs vezető. Nem nagyon volt a médiában már akkor sem nagyon hely, ezért váltottam, és nekivágtam Londonnak. 49 éves voltam akkor, de gondoltam, nem lehetek olyan gyáva, hogy nem próbálom meg. Éjszakai rakodásból tartottam el magam, ám mivel szűk fél év alatt sem jutottam előbbre, így hazajöttem.
Akkor kaptam egy felkérést, hogy legyek a VS.hu portál elindítója. Elfogadtam az ajánlatot.
Majd, mikor a tulajdonosok politikai kifogásokat emeltek a portálon megjelent anyagokkal kapcsolatban, szép csendben felálltam. Azok közé tartozom, akik soha egy percig sem maradtak olyan helyen, ami büdös lett. Ezt követően szólt Lovász Attila – akit a kossuthos időszakban ismertem meg –, hogy jöjjek ki Pozsonyba tanácsadónak. A kérése az volt, hogy pezsdítsem életre a Pátria szerkesztőségét, ahol magas színvonalú szakmai munka folyik, csak mindez akkor kicsit leült. De hát ez egy kis rádió, nem tud eltartani egy okoskodót, és két hónap után mondtam, hogy inkább én is beülök a gyártásba. Így kerültem magam is a mikrofon elé.
Nagy változást jelentett ez akkor számodra?
Nekem ez nagyon jó volt, mert roppant mód szeretek szerkesztőségben dolgozni, az az én terepem. Itt egy profi, bár kis létszámú szerkesztőséggel találkoztam. Maga a kisebbségi magyarság nem állt tőlem soha távol. Mindig is nagyon érdekelt a történelem, a kisebbségi identitás. A ’80-as, ’90-es években nagyon sokat jártam Erdélybe, de sajnálatos módon a Felvidékre nem nagyon.
Volt egy kialakult képem a székelyföldiekről, ám ez nem azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarokkal szemben lett volna bármiféle prekoncepcióm.
Lehet, hogy számomra, nagyvárosiként élesebb lett volna a váltás, ha egy faluba kerülök, mint az, hogy átjövök Pozsonyba, ahol magyarokkal dolgozom egy szerkesztőségben.
Mennyi idő alatt olvadtál bele ebbe a közegbe?
Ez egy kissé bonyolult, mert én azért itt lényegében egyedül voltam. Az itt dolgozók zöme nem a fővárosban lakik, ami ugye azt jelenti, hogy a munka végén autóba ül vagy vonatra száll, és hazautazik Dunaszerdahelyre vagy mondjuk Nádszegre.
Kezdetben D. Kovács József kalauzolt a városban, ahol sokáig turistaként éreztem magam.
Az első hónapokban, vele jártam, amíg meg nem halt, szegény. A szerkesztőségben alapvetően a munka kapcsolt össze bennünket. Tehát Pozsonyban azért egyedül voltam, és mivel nem beszélek szlovákul – ami nagyon nagy hátrány – így nem tudtam kapcsolatokat szőni. Viszont egy nagyon jó munkakapcsolat kialakult köztünk a szerkesztőségben, és remélem, én is a csapat hasznára tudtam lenni. Az itt dolgozó mintegy húsz emberen keresztül egy kicsit beleláttam a felvidéki magyarok gondolkodásába, és ez nekem nagyon tetszett.
Mégis mi az, amit te pestiként máshogy látsz, mint ahogy mi magunk?
Úgy érzem, hogy nagyon figyeltek egymásra. Most nem csak arra gondolok, hogy itt szinte mindenki mindenkit ismer. Mindenki mindenkinek a valakije, közös tanárok, emblematikus figurák kötik össze a kulturális meg egyéb társadalmi elittel bíró itteni társadalmat. Ezt a kis félmilliós csoportot pedig különböző szinteken átszövik a szlovákokkal való kapcsolatok.
Politikailag is tagolt már ez a közösség, mégis az egymással szemben álló felek is valahogy nagyobb megértéssel figyelnek oda egymásra.
Gondolom, ez a kisebbségi sorsból adódik, ami generációkon át hagyományozódik családról családra. Két év alatt valahogy én is belesimultam ebbe a közösségbe, épp ezért nagyon fog hiányozni. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy a munka mellett nem jutott több időm bejárni a vidéket. Tavaly megfordultam Dunaszerdahelyen, a Habos Napokon, s akkor a Csallóközben is csámborogtam egy keveset, de jó lett volna ennél sokkal többet látni a tájból és az itt élőkből.
Minőségileg hova lőnéd be a Pátria Rádiót és annak szerkesztőit?
Szakmai összehasonlítást igazából csak a 2010 előtti Kossuth Rádióval tudok végezni, a mostaniról ugyanis nagyon rossz a véleményem. A Pátria Rádióban szűkebb a műfaji paletta. A Kossuthon nagyon sok összetett műsor van, melyek itt hiányoznak. Nincs például tudományos műsor, nincs riportműsor, nincs külön külpolitikai magazin.
Mindent meghatároz, hogy itt annyian dolgoznak összesen belsősként, ahányan a Kossuthon egy Krónikát csináltak. Ha a Pátriában is annyian csinálnák, akkor szerintem jobbat tudna ez a stáb alkotni, mint az otthoniak.
Úgy gondolom, ez a rádió szakmailag nagyon rendben van. Ha duplájára lehetne emelni a szerkesztőség létszámát, az lenne az ideális. Nagyon rátermett újságírók dolgoznak itt. Olyanok, akik nagyon érzik a mikrofont, és nagyon profi, akkurátus hírszerkesztőket is megismertem. A rádiózásnak minden fontosabb területén tehetséges emberek alkotják a Pátriát.
Mit gondolsz, milyen a szlovákiai magyar közszolgálati rádiózás jövője?
Nagyon nehéz kérdés. Erdéllyel szemben itt eleve más a helyzet, mert nincs vetélytárs. Ott pedig kereskedelmi magyar rádiók is működnek, de az egy majdnem kétmilliós közösség. Ez hátrány, mert nincs kihívás, és a szakmának sem tesz jót, hogy ilyen szűk a magyar sajtópaletta Szlovákiában, mert nem tudnak szakmailag fejlődni az újságírók. Másfelől viszont előny, mert azt jelenti, hogy ez a rádió mindig lesz. A rádiózás jövőjéről nálam sokkal okosabb emberek sem tudtak még sokat mondani. Úgy vélem, ahogy a tévé megjelenésével megmaradt a mozi, úgy a rádiót sem lesz, ami letaszítsa az asztalról.
A rádiózásban van valami intimitás. Aki beszél hozzám a dobozból, az olyan, mintha a szomszéd asztalnál ülne.
Erre a bensőségre szerintem mindig lesz igény. Talán a hírrádiók azok, melyek kevésbé fényes jövő elé néznek, mivel amit régen a rádió tudott leközölni a leggyorsabban, arra ma már ott az internet. De az ún. talk-rádiónak, amelyben beszélgetések hangzanak el, szerintem mindig meglesz a jövője, és efelé kell haladnia minden rádiónak, nemcsak a kisebbségi adóknak.
A váltás fontosságát hangsúlyozod, és beszélgetésünk apropóját is az adja, hogy magad is váltani készülsz. Olyan dologhoz nyúlsz, amelyhez korábban még soha: pártkommunikációs igazgató leszel. Miért döntöttél így?
Soha nem terveztem az életemet, soha nem volt jövőképem és karrierképem sem. Én még a szocializmusban nőttem fel, amikor mindenki tudta, hogy valahogy meg fog élni, de nem voltak olyan széles karrier utak. Mivel Pozsonyban félállásban dolgoztam, és szlovákul csak a köszönésig jutottam, eljött a váltás ideje. Az új ajánlat egyébként teljesen döbbenetes volt számomra. Hogy egyértelmű legyen, az MSZP kommunikációs igazgatójaként fogok dolgozni, Botka László pártelnök felkérésére. Egyéves szerződést írtunk alá. Nagyon nehéz döntést szültem meg azzal, hogy elmegyek egy párthoz. Tépelődtem eleget.
Van egy 25 évig épített újságírói múltam, amely alatt megőriztem a függetlenségemet, és most azt mondom, hogy ennek vége, más vizekre evezem.
Hogy miért épp az MSZP? Erre azt tudom mondani: mert megkerestek. Annak is tudatában vagyok, hogy akik eddig újságíróként a barátjuknak tekintettek, most megváltozik a viszonyuk hozzám. Egy részük már fúj is rám, mások meg azt mondják, igazi rock and roll csávó vagyok. Kattints csak a facebook profilomra, a kommentekben elolvashatod, kinek mi a véleménye.
Ennyi? Mert megkerestek?
Kaptam én már 2010 után ajánlatot az egyik párttól, amelyik szívesen látott volna a soraiban. Egy másik pedig szintén kommunikációs vezetőnek hívott 2012-ben. De akkor még mindkettőre nemet mondtam, mert nekem azért nagyon erős az újságíró identitásom, és azt válaszoltam, hogy újságíró akarok maradni. Még akkor is, ha Európában az újságírók gyakran mennek kommunikációs területre, miután otthagyják a pályát. Szerencsésebb társadalmakban vissza is tudnak menni anélkül, hogy hoznák magukkal azt a billogot, hogy ők valamelyik pártnak a kiszolgálói.
Egy New York Timesnak vagy egy Washington Postnak olyan erős a szakmai identitása és az ethosza, hogy aki ott dolgozik, arról nem képzeli senki, hogy ő bárkinek is a szekértolója lenne. Sajnos Közép- és Kelet-Európában ez nem így van.
Eddig én is azt csináltam, hogy amit a kommunikációs vezetők becsomagoltak, azt én kicsomagoltam, most viszont fordul a szerep. Meg kell jegyezni, hogy Magyarországon a médiapiac tulajdonképpen megszűnt. Mondhatjuk bátran, hogy a közmédia pártmédiává vált. Az egész rendszert borzasztóan eltorzítják az állami reklámköltések. Nem tud kialakulni egy piac. Egy-egy sziget még létezik, de ez nem jelenti azt, hogy van piac. És most már egyértelmű számomra, hogy otthon nem lehetek újságíró.
Otthon azt mondod nem, de nálunk azért még talán, hiszen nem szakadsz el teljesen a Pátriától. A Hizsnyai Tóth Ildikóval kitalált nyelvi műsorotok az év végéig még biztosan hallható lesz a hullámhosszainkon.
Így van. A Jaffás és a Kofolás című műsorunk minden szombaton délután fél kettőtől szól a rádióban. Én magyar szakon végeztem az ELTE bölcsészkarán, és mindig is érdekeltek a nyelvi sajátosságok.
Ildikó fordító, és a Komenský Egyetemen tanára, és mikor először interjúztam vele, akkor merült fel az ötlet, hogy csináljunk egy rádióműsort, melynek fő témája a szlovákiai magyarok nyelvi kérdései, kezdve a hivatali nyelvhasználattól, az elszlovákosodáson és a vegyes házasságokon keresztül, az identitás és a nyelv kapcsolatának vizsgálatán át a történelmi, pszichológiai megközelítésig,
ami a nyelvhasználat összes problémáját végigveszi. Ildikó hozza a megszólalókat, ő találja ki és rakja össze az egész műsorfolyam struktúráját, és én vagyok az, aki a stúdióban rádiósítom és késszé vágom az anyagot. Az egészet nagyon élvezem, bár eléggé fárasztó hétről hétre összeállítani egy ilyen összetett műsort. Júliusban és augusztusban ismétlünk, de aztán szeptemberben, ahogy becsöngetnek, mi is új részekkel jelentkezünk, ezért biztos, hogy az év végéig havonta egyszer továbbra is megfordulok Pozsonyban.