Egyik korábbi cikkemben írtam, hogy a családom távol él. Nem kontinensekkel arrébb, csupán 300 kilométerre, de a látogatásaink gyakorisága alapján mégis fényév távoságnak tűnik. (Címlapfotó: Ottofi József)
Ajánljuk figyelmedbe: A vak érintés
Több mint egy éve énekelek egy olyan népdalkörben, ahol az átlag életkor kb. 60 év. Egyedüli harmincasként kis fruskának számítok, talán nem is vesznek komolyan, de én mégis minden héten járok, és igyekszem köztük átélni azt, ami csak keveseknek adatik meg.
Átélni az idő időtlenségét, a hallgatás bölcsességét, a percek értékét, a mélyen gyökeredző hagyományok fontosságát és a pillanat varázsát.
S hogy mégis hogy jön ide az asszonykórus? „Idegenként” élek a faluban. Így hívják azt, aki nem ide született. De én igyekszem egy kicsit valahogy mégis ide tartozni, és részese lenni a vérkeringésnek, az itteni életnek. Néprajzosként és pedagógusként is mindig érdekeltek a népdalok és a néphagyományok, ezért nem is volt kérdés, hogy csatlakozzam-e.
Sokan nem tudják, de immáron harmadik éve került megrendezésre Nagymegyeren a Szépkorúak Kerületi Találkozója, ahol számos faluból érkeznek csoportok, hogy szórakoztassák egymást és a helyi látogatókat énekes, szavaló, illetve táncos produkcióikkal.
Kissé kívülállóként ugyan, de mégis részese lehetek ezeknek a találkozóknak. Láthatom régi ismerősök, gyerekkori barátok találkozását, tanúja lehetek, ahogy újjáéled bennük a számos közös emlék, a kamaszkoruk.
Tanúja lehettem annak, ahogy aranyéletük röpke percei újra felcsillannak és újra gyermekként, kortalan ifjúként tekintenek magukra és egymásra. Ez egy csoda! Csoda ezt átélni.
De mi van azzal, akinek nincsenek gyermekkori barátai? Vagy ha vannak is, akkor is csak nagyon, nagyon messze? Mi van azokkal, akikre nem emlékszik senki, akiknek a gyermekkora mintha nem is létezett volna, mert nincs is senki más, aki arra emlékezne vagy emlékeztetne? Az az ember már nem is létezik? Talán igen, mintha nem is létezne és sosem létezett volna.