Úgy tartja a fáma, hogy amikor megszületünk, mindannyian tiszta, hibátlan drágakőként jövünk a világra. Aztán az életünk során, akarva-akaratlanul, sok-sok érzelmi szeméttel homályosítjuk el a drágakő csillogását.
Egyesek azt mondják, mindenki a saját sorsának a kovácsa.
Az ember hajlamos a mindennapi létét külső befolyásoktól függővé tenni, és talán egy egész élet sem elég ahhoz, hogy tudatosuljon, neki mi a szerepe saját maga sorsában.
Na de mi van akkor, ha ez a külső tényező elkerülhetetlen, s emberfeletti kitartást, hűséget, odaadást igényel?
Zoli sorsát egy ilyen pecsételte meg, amikor 33 évesen a néhány évvel fiatalabb felesége gyógyíthatatlan beteg lett.
„Progresívná forma myopatie” firkantották le az orvosok a diagnózist. A 6 éves kislány, valamint a 9 éves kisfiú lassan megtanult létezni a felfoghatatlannal. Az anyuka először tolószékbe kényszerült, később már csak csuklómozdulatokra volt képes, és teljesen ágyhoz kötötté vált.
Az élete delejét élő férfi fejében egy pillanatra sem fordult meg, hogy sorsára hagyja beteg feleségét, és egy egészséges nőt keressen párjául, akivel teljes életet élhet.
Nem volt példaértékű életstílusa, és gyermekei nevelését is felületesnek lehet nevezni, viszont a család sosem szenvedett hiányt semmiben, imádta a szeretteit.
Amikor kicsit lazított, és több pálinkát fogyasztott a kelleténél, szívesen énekelte ezt a nótát:
Veszek lovat, tizenkettőt, feketét.
Fölszántatom a „fácányosi” temetőt.
Magamat is belevetem virágnak,
Aki szeret, szakítson le magának…
Bős szülötte volt, és bizony, ha valaki megemlíti, ki volt Srét, a nagy öregek csakis tisztelettel fognak szólni Róla. A kórházi ágyon az utolsó mondatai is azok voltak, hogy mi lesz az anyukával, hiszen elválaszthatatlanok voltak, szinte az utolsó percig.
Korán mentél el, Zoli. Kellettél volna még nekünk, és nem csak a tetteid, az alázatod, hanem a szereteted és a puszta lényed.
Megnyugodhatsz odafenn, mert anyuka jól van, és Réka sosem felejti el megsimogatni papa arcát a fényképen.
Nyugodj békében, Srét!