A családjával Hetényen (Komáromi járás) élő kiváló szlovákiai magyar színész már számos alkalommal lopakodott be az elménkbe, legutóbb a Tündérkert Művészeti Fesztiválon járt Dunaszerdahelyen. Akkor faggattam.
Az interjú megjelent a Klikk Out 2017/7. számában.
Kapcsolódó cikk:
Benned milyen nyomokat hagyott Griskovectől a Hogyan ettem kutyát? c. darab?
Amikor ezt az előadást játszom, teljesen másképp telik a napom. A nagyidai cigányok, a Dorottya vagy A helység kalapácsa előtt annál jobb, minél lazább vagyok, és minél felszabadultabban töltöm az időm. A Griskovec-mű viszont igazság szerint teljesen más összpontosítást igényel. Ennél a darabnál meg kell találni azt a lelki nyugalmat, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy el tudjam játszani.
Ez az ember, akit játszom, nem én vagyok. Nincsenek gyerekei, megjárt egy olyan katonaságot, amit, hála istennek, én nem, és remélem, hogy soha nem is fogok.
Mindig ünnep ezt játszani, de nagyon ritkán játszom, ebben az évben csak negyedszer vagy ötödször. Amikor megcsináltuk, kb. tíz éve, tudtuk, hogy ez rétegközönségnek szól majd. Tulajdonképpen olyan helyeken játszom, ahol nagyon szeretnek, ahol megengedhetem magamnak, hogy ezt a darabot játsszam. Ahol kíváncsiak az emberek erre a típusú irodalomra is…
Említetted a hozzá szükséges a lelki nyugalmat. Ezt hogyan idézed elő, hogyan készíted fel magad?
Ilyenkor egész nap tudok izgulni. A nagyidai cigányokat már minden létező helyszínen játszottam, tudom, mit kell tennem, mit kell éreznem, bennem van a szöveg, a mozdulatok. A ritkábban játszott daraboknál, mint amilyen a Griskovec-mű is, nincs napi rutin, fel kell elevenítenem, hogy mit is akart egy-egy mondattal mondani a szerző. Végig kell mennem rajta, mert az az ember nem én vagyok.
Ilyenkor a szerzőre gondolsz, vagy arra, ahogy te valaha értelmezted őt?
Azt az alapot kell megtalálni, amiben közösek vagyunk.
Az empátiával bíró emberek azért tudnak gyorsan barátságot kötni vagy mások szívébe férkőzni, mert alapfilozófiájuk, hogy valahol mindannyian egyek vagyunk.
Aztán persze ránk rakódik egy csomó tulajdonság, ami mássá tesz bennünket, de mindannyian éhesek vagyunk, fázunk, ha bántanak, fáj. Egy színésznek ez jó kiindulópont. Lehetnék én itt például egy profi katona, és arról beszélgetnénk, hogy most jöttem haza Afganisztánból. Ugyanez volna a forma, más élettapasztalatokkal.
Mely előadásaitokkal vándoroltok mostanság?
Fut Az ördögbe, Az asszony, ezek népmesefeldolgozások, továbbá A nagyidai cigányok, A helység kalapácsa, a Dorottya, játsszuk az improvizációs estünket, ahol a közönség adja a feladatot három színésznek. Játsszuk emellett a Rege a tűzről és Jácintról c. darabot és a Buda halálát, most készül A jóka ördöge és a Jövőre veled ugyanitt, utóbbi koprodukcióban a soproni színházzal, melynek igazgatója fogja rendezni.
Ilyen intenzív színházi élet mellett, amit produkáltok vándorszínházként (évente 200-220 előadás), is két kimondottan nagy esemény történt veled az elmúlt két évben. A Dosky-díjjal, valamint a Pirko c. filmmel is tulajdonképpen egy nagyon széleskörű közönséghez jutottál el. Mi következett utánuk, általuk?
A feleségem olvasott a minap egy interjút Szamosi Zsófival, aki az Oscar-díjas Mindenki c. filmben is szerepelt, a tanárnőt játszotta. Ő mondta, hogy a legjobbkor megy anyaságira, mert amióta az Oscart átvették, szerepet nem kapott.
Képzeld el, megkaptam a Dosky-díjat, de azóta nemhogy szerepet nem kínálnak, hanem mintha nem történt volna semmi. Vasárnap volt a díjátadó, utána az egyik csallóközi faluban megfeledkeztek arról, hogy megyünk játszani a Csavar Színházzal. Tíz kilométerre lakom a komáromi Jókaitól, s bár magyar színészként hiába nem kapott ilyen díjat rajtam kívül még senki, mégsem kínáltak meg szereppel.
Most mondd meg, vegyem komolyan, hogy felvidéki magyarként kaptam egy ilyen díjat?!
Vagy itt van a Pirko-film. Az összes producer gratulált, hogy micsoda alakítás, de semmiféle filmes felkérést azóta nem kaptam. Ezek szép, látványos dolgok, de ha ezeken múlna, akkor én nem tudnék játszani. Kassáról ugyan kaptam felkérést, de mivel a színház már évtizedek óta anyagi gondokkal küzd, többször előfordul, hogy az ottani keresetem csak az útiköltségemet fedezte. Három gyerekes családapaként ezt nem engedhetem meg magamnak. Veszprémben és Sopronban viszont számolnak velem és ez boldoggá tesz.
Rengeteg karaktert megformáltál már az évek során. Mi az, amit keresel a számodra felkínált vagy általad választott szerepekben?
Az igazságát, illetve az említett közös alapot. Hogy mi volna akkor, ha én hajléktalan lennék, ha gyilkolnék, milyen lehettem, amikor kisfiú voltam. Nagyon sokat figyelem az embereket.
Amikor beszélgetek valakivel, hajlamos vagyok nem arra figyelni, amit mond, hanem ahogy mondja. Sokkal jobban érdekel, hogy az illető hogyan mosolyog, hogyan mozdul, hova néz. Sokszor azon kapom magam, hogy a lényét figyelem, és nem azt, amit mond.
Nagyon sok karakterre kérnek fel, mivel több színházban dolgozom. Játszottam Andrássy grófot a Nemzetiben, utána egy színész szerepét a veszprémi Petőfi Színházban A testőrben, Benedeket a Sok hűhó semmiértben, A nagyidai cigányokban 12 cigányt, egy osztrák tisztet és egy nőt, a Dorottyában végig nőket. A Rükvercben egy hajléktalant, akinek minden mozdulata sikertelen az életben. Egy balek, akit sodor az ár. A mozifilmben pedig egy undorító, gyomorforgató maffiózót. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy rengeteg karaktert eljátszhattam, és nem skatulyáztak be.
Olyan erős viszont a jelenléted az előadásokban, hogy kicsit mindegyik karaktered olyan „gáltomis” lesz…
Talán azért van, mert arra törekszem, hogy minél őszintébb legyen a játékom. Ki nem állhatom, mikor másképp beszélnek a színészek a színpadon, mint az életben. Ezt a magyar színjátszás egyik legnagyobb hibájának tartom, ráadásul még tanítják is. Megütnek bizonyos hangot, szépen, kiművelten. Én próbálok természetes és spontán lenni a színpadon. A spontaneitást gyakran hajlamosak kivenni az előadásokból, dialógusokból, mert félnek. De nem tudom, mitől. Nem fogok más szöveget mondani, csak talán kicsit máshogy.
Mondták már rám, hogy ösztönös színész vagyok. Én nem vagyok, csak nem beszéltem soha arról, hogy hogyan csinálom. A módszeremről.
Mert nem tudtam még róla beszélni, de maholnap negyven vagyok, és már tudok. Egy idő után az ember szeretné átadni, tanítani, amit kikísérletezett. Ráadásul számára is visszaigazolás, ha az működik másnál is.
És mi a metodikája?
Szigorú szabályok szerinti improvizáció. Maximálisan figyelsz a partneredre amellett, hogy te játszod a szerepedet. Fontos az elidegenítési effektus.
Hiába hiszed azt, hogy én ott sírok, belül én már arra figyelek, mikor kell abbahagynom, a következő pillanatban pedig már nevetek, ha kell.
Ezek színésztechnikák, az ember megengedhet magának a színpadon olyan reakciókat, amelyek spontánná teszik a játékát. A Csavar Színháznak ebben van az ereje, ezáltal olyanok a dialógusaink, mintha ott születnének meg előttünk. Ezért van az, hogy a legkisebbeknek szóló meséből is tudunk csinálni olyan színházat, hogy a felnőttek is állva tapsolnak a végén.
Van olyan szerep, amely szerinted neked úgymond nem állna jól?
Hát Rómeót már biztos nem játszhatnék. 🙂 Bár egy modern darabban talán igen, hogy mi lett volna vele, ha túlélte volna.
Nem adtam még vissza szerepet azért, mert nem tetszett volna. A családom miatt viszont igen.
Ahhoz túl rövid az élet, és annyit a szakma sem ér, hogy a feleségemet és a három gyerekemet abszolút ne lássam. Persze volt már így, Kassán, de olyankor 3-4 hónapra kiszakadok az életükből.
Hogyan formál téged a szakmád?
Mindenkire rányom valamit a munkája. Ha kívülről látnám magam, akkor most biztosan azt mondanám, hogy „művész úr”. Még ha nem is akarok úgy beszélni…
És mi a legnehezebb a szakmádban?
Állandóan a maximumot kell teljesíteni. Hiába játszottam tegnap jól. Ha ma este rosszul játszom, akkor semmit nem ért a tegnap.
Ez ilyen szempontból nagyon kemény szakma, hogy a pillanat művésze vagy. Elérsz egy szintet, azt hiszed, hogy valahol tartasz, valaki vagy, utána másnap senki se vagy.
Én arra törekszem, hogy életem végéig tanuljak. Talán az az egyetlen kiút, hogy ne higgyem el magamnak, hogy jó az, amit csinálok. Állandóan akarjak újat és újat.
Mi az, amiből te most tanulsz?
Hogy hogyan játszanak a még meg nem rontottak, a fiatalok. Bennük ott van, hogy mindenáron színházat akarnak csinálni. Nem érdekli őket az anyagi támogatás. Én viszont anélkül már nem tudok gondolkodni. Családfenntartó embereket hívok produkcióba. De a főiskolásoknak még nincsenek ezek a problémáik, ők még a legszűzebb papjai ennek a rendnek. Ők a csikók, a szabadok, még nincsenek betörve.
Mit gondolsz azokról, akik csak „színészkednek”?
Ez nagyon komoly mesterség. Itt el tudsz jutni olyan bölcseleti fokokra, amelyek a filozófusokat, költőket is megközelítik. Aki nem hiszi, az nem tud semmit a színházról. Tényleg Thália papjai vagyunk, már akik arra törekszenek. Az olcsó komédiások nem érdekeltek soha. Mi is szórakoztatunk, de olyan szinten, hogy annak minden második mondata történelem, vagy rejtett politikai poén, vagy társadalomkritika. A helység kalapácsa, A nagyidai cigányok telis-tele vannak ilyenekkel, mert remekművek. És az, aki az ilyen művekben meg tudja találni és fel tudja erősíteni ezeket a dolgokat, az az igazi művész.
Akik színészkednek, azok nem igazi színészek. A legnagyobbak mindig csendben vannak…