A meccs előtt megfogadtam, hogy nem fogok szomorút írni. Meccs után meg, hogy többet nem fogadok meg semmit. Csak elmesélem: „milyen jó, hogy itt vagyunk!”

Két lábbal a földön, időnként lebegve, de többnyire extázisban éltem át a napot. Velem együtt hétezren még. Az Emmnégyen plusz százezren! Nagy számok ezek. Hogy mit gondolok róla?

Ez a négykettő volt Dunaszerdahely hatháromja! Full HD minőségben!

„Felkelt a napunk…!”

Most már csezdmeg, elhiszem, hogy bajnokok lehetünk. Eddig csak bíztam benne, de most már a bőröm alá ívódott, és a véredények szállítják az agyba a tudatot.

Tudod-e, kedves barátom, hogy jól játszottunk? – jött a kérdés, és én csak bólogattam, mint az öreg Ladában a kutyus a szélvédő mögött.

Volt itt minden. A mérkőzés előtti füstjelekből ítélve a rézbőrűeknek egy szerep jutott csak. Küzdeni és padlót fogni. Ez volt megírva odafent.

„István a mi Urunk…” – emeli magasba a tábor rettenthetetlen ereje.

Hat gól. Hatból kettőt láttam, persze hogy mindkettőt mi lőttük. Felnézek az égre és küldöm tovább Neked!

„…árad a kegyelem fénye ránk…”

Négykettő!

„…hálás a szívünk, zengjenk az örömünk”

Köszönöm Istenem, hogy DAC-szurkoló lehetek és neked…

„…szép Magyarország, édes hazánk!”

Megint volt itt kavalkád. Kárpátalja, Erdély és az Anyaország.

Diadalittas ünneplés. Aztán megnyílt az ég, ropogva, színes csillagokat prüszkölve. Egy székely csoport pálinkával kínált. Meghúztam, az angyalát. Azóta követ egy medve. Szólt, hogy jön velem Nyitrára is. Ne maradj otthon Te sem. Nem a medve miatt. Saját magadért! A Dacodért!

„Segítsetek! Ó, mondd, te kit választanál?”

 

(Roberto)

MEGOSZTÁS