Exkluzív interjú Kalmár Zsolttal
Bevezetőnek talán ez az ismételt gondolat a legjobb, akkor is, ha részben átpofozott: ,,…Olyan focit, amit úgy nézett Weisz Misi bácsi, Reisz Árpi, Nagy Krisztián édesapja, Roberto édesapja, Kis Kapkó, a szotyis Feri és mások, hogy közben gyönyörködtek csapatunk teljesítményében, és elégedetten bólogattak egy játékos produkcióján.” A játékos neve, Kalmár Zsolt.
Zsolt, a győri ETO-ban kezdődött úgymond a nagyfocis történeted, pontosan mikor és hogyan?
Tízévesen kerültem az ETO-hoz, egy ideig minden nap jártam otthonról edzésekre és meccsekre, aztán később bekerültem a győri akadémiára, természetes az iskolát is ott folytattam. Gyerekként is feltűnt, milyen gyorsan fejlődött a klub, hiszen rövid időn belül elkészült a stadion és az akadémia is. Szép időszak volt, jól éreztem magam, és sok barátot is szereztem.
Az akadémiákat bizonyos mértékig katonai fegyelem, illetve szigorú rezsim jellemzi. Mennyire észlelted ezt a győri akadémián?
Legegyszerűbb lesz, ha elmondom, milyen volt a napi programom: reggel hétkor ébresztő, utána reggeli, nyolctól fél tízig iskola, edzés délig, azután ebéd és egy órától megint az iskolai padokban ültünk fél négyig, körülbelül fél öttől kezdődött a második edzés, héttől fél nyolcig vacsoráztunk, maradt még a tanulószobában egy és félóra individuális tanulás.
Kilenctől tízig picit fellélegeztünk, mert egy óra szabadprogram volt, végül tízkor megszólalt a takarodó.
Könnyű volt neked ezt megszokni?
Inkább úgy mondom, hogy az elején fura volt, mivel tizenhárom évesen kerültem az akadémiára, szülők és tesók nélkül, de pár hónap után megszoktam.
A veled hasonló fiatal focistáknál fontos tényező, hogy a szülők miként viszonyulnak ahhoz, hogy a fiuk focista akar lenni…
Ez igaz, a szüleim úgy intézték a munkájukat, hogy időben eltudjanak vinni, illetve haza tudjanak hozni az edzésről, amikor még nem voltam koleszos…
Mivel foglalkoznak a szüleid?
Apukám buszsofőr, az édesanyám egy húsboltban dolgozik. Némileg könnyebbek lettek a mindennapjaik, amikor bekerültem a kollégiumba, és hetente egyszer jártam haza.
A győri akadémián több felvidéki srác volt akkoriban. Kikre emlékszel?
Emlékszem például Sandal Dominikra, Lénárt Andrásra, Pongrácz Viktorra, és még sorolhatnék másokat is…
Nehéz volt bekerülni a felnőttek csapatába?
Amikor tizenhat éves voltam, felkerültem egy korosztállyal feljebb, az 1994-es születésűek közé. Szerencsére az elejétől jól ment a játék, és Pintér Attila egy téli edzőtábor során felvitt a felnőtt csapatba. Tíznapos egyiptomi edzőtáborozáson vettem részt, ezt követően egy törökországi edzőtáborba vitt el. Sikerült az edzőtábor, bekerültem a kezdőcsapatba, úgyhogy szerintem nagyon jól alakult a győri karrierem.
Ez volt az az időszak, amikor nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy előbb vagy utóbb elhagyod a magyar bajnokságot?
Körülbelül… Ez megerősödött, amikor Pintér Attila szövetségi kapitány lett, s meghívót kaptam a válogatottba. Azt hiszem, megháláltam a bizalmát, és ez is egy jó szempont volt. Külföldről körülbelül egy évvel az első NB 1-es meccsem után kezdtek érdeklődni irántam, így kerültem a Bundesliga 2-be, az RB Lipcse csapatába, ahol 2015-ben aláírtam egy ötéves szerződést.
Magyar bajnokság és Bundesliga 2 – ezek lényegesen eltérő bajnokságok, minőségben és stílusban is…
Tíz napja vagyok itt, de az az érzésem, hogy nagyon jól beilleszkedtem a csapatba
Egyértelműen más volt már a filozófiája is. Nem az a játszós, az a kombinatív játék, ami nekem is fekszik, hanem az a gyors, sprintelős, párharcos játék – ezt nagyon nehéz volt megszoknom, mert tíz évig azt gyakoroltam, hogy ne párharcban játsszak, hanem labdajátékkal, és fejjel, labda nélkül kerüljem ki a párharcokat. Sokat fejlődtem ebben is, de nem sikerült bekerülni a kezdőcsapatba. Más világ volt, másrészt úgy érzem, nem igazán kaptam lehetőséget sem.
Milyen posztokon mentél át, amíg az aktuálisnál sikerült lehorgonyozni?
Amikor az ETO-ba kerültem, jobb oldali védő voltam, persze kis pályán. Később bal oldali csatár, de miután az egyik játékostársam megsérült, én helyettesítettem őt a középpályán, és ott ragadtam – a nyolcas és tízes pozícióban játszottam.
A német foci után egy váltás – Bröndby IF, dán foci…
Tudtam, hogy mi vár rám, hasonló felfogással játszottuk, mintha német csapat volnánk, sajnos más választásom nem volt, tehát belekezdtem a dániai korszakba. Az érkezésemnél még ott volt Bódog Tamás edző, de miután elment Diósgyőrbe, már nem kaptam lehetőséget.
Zsolt, lennének még témák, például a válogatottságod, de bevallom, a vasárnapi meccs után alig várom, hogy beszéljünk a DAC-ról… A szerződés hogyan jött létre?
Konkrét ajánlat kettő volt, illetve két csapat volt képben – a DAC és a Diósgyőr. Kommunikáltam Mervó Bencével a DAC-ról, sok cikket olvastam, természetesen megnéztem a videókat és a fotókat is a mérkőzésekről. Utánanéztem, milyen a szlovák liga, erről Priskin Tamást is megkérdeztem. Most biztos vagyok abban, hogy jó döntést hoztam.
Mi döntött leginkább?
Hasonlóan láttam a helyzetet, mint Mervó Bence, hogy itt nagyobb a lehetőség a kiugrásra, ha jó teljesítményeket nyújtunk.
Talán közhelyes, de egy focistát az motivál, ha a klub komoly célokat tűz ki magának,
és mindez kézzelfogható, ezért volt fontos számomra a Rossival való beszélgetés is, hiszen megtudtam, milyen irányba akarja vinni a csapatot.
Az első DAC-meccseden, a Slovan ellen nem egyszer kerültél egy kontakt után a gyepre. Meglepett ez az agresszív felfogás a szlovák ligában?
Bizony, volt néhány szituáció, amikor szabálytalanodtak ellenem és a bíró nem fújt, de rögtön felvilágosítottak, hogy ezt nagyon gyorsan szokjam meg…
A Zsolna ellen viszont nagyon ügyesen kikerülted ezeket a kontaktpárbajokat jó helyezkedéssel. Gondolom, ez tudatos változtatás volt…
Igen. Vasárnap a tízes poszton játszottam, a csatár mögött és próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne kerüljek párharcba. Jobban érvényesülök üres területen, de úgy gondolom, ,,fej” kérdése, ki hogyan helyezkedik. Nagyon sokat tanultam Győrben is, volt olyan edzőm, aki csak erre épített, hogy tudatosan mindig az üres területbe helyezkedjek. Vasárnap is ezt próbáltam csinálni, és be is jött.
A Zsolna elleni meccsen a pálya mellett álltam, és nekem néha úgy tűnt, hogy a játékunk támadó fázisában, az ellenfél térfelének egész területén mozogsz, főleg szélességben…
Szeretek mozogni a pályán, nemcsak egy területen lenni, és szerencsére sok olyan szituáció volt, ahol rá tudtam fordulni és rávinni az ellenfél védelmére a labdát. Igen, amikor szabad kézről beszéltél az offenzívába, az tényleg ül nekem, mert jobban érzem magam, ha én döntöm el, hova megyek a pályán.
A kreativitásod döntse el, hova mész…
Úgy mondanám, hogy én inkább fejben játszom a futballt, nem darálok és futok.
Az olyan típusú kreatív játékosoknál, mint te vagy, két dolog fontos: az, hogy mit ad, és mit kap a körülötte lévő játékosoktól.
Igen, ez nagyon jó definíció.
Azt, hogy mit adsz, azt mindenki látta – talán öt játékosunk, képletesen mondva, kivirágzott. Ezért én azt kérdezném, hogy te mit kaptál? Ezt te tudod legjobban, tehát mi az, ami neked kell tőlük?
Igen, a félidőben is mondtam a társaknak, hogy mindig üresen vagyok tízes posztban, hogy keressenek engem, és ez sikerült is. Ami biztos pont volt vasárnap, a csapatkapitánynak a szerepe – ha kell, akkor agresszívan szerel, ha kell, akkor felnyomja a játékot egyből, nagyon jól felméri a helyzetet.
Az első hatvan perc kreatív játékot hozott, de nekem az tűnt fel, hogy nagyon gyorsan működött a megszokottság. Emlékszel arra a szituációra, amikor Pačindával együtt kontráztatok?
A szurkolás is leírhatatlan volt, szinte el sem lehetett fáradni, akkora adrenalin volt bennünk.
Igen, emlékszem…
Ez nagyon úgy nézett ki, mint egy tudatos, hetekig gyakorolt összhang…
Tíz napja vagyok itt, de az az érzésem, hogy nagyon jól beilleszkedtem a csapatba, kedvesek velem a srácok, s talán ez is közrejátszik abban, hogy ilyen rövid idő után úgymond, érezzük egymást.
Eltérő vélemények vannak a cserédről. Sokan azt mondják, még volt benned néhány perc… Te hogyan láttad?
Bírtam volna, de a vasárnapi meccsen inkább fejjel játszottam, voltak pihenőfázisaim. Az edző kérdezte, hogy mi a helyzet, és úgy döntött, nem kockáztat, hiszen rég játszottam kilencven percet, nehogy izomszakadást szenvedjek.
Aha, akkor ez egy pragmatikus döntés volt. Te úgy érezted, hogy még menne, de reálisan lehet, hogy ez egy felesleges rizikó lenne?
Igen. Valahogy így.
Nem szeretek egy meccsből következtetni, de ez a mérkőzés talán megmutatta, hogy elég nagy fejlődésre képes a csapat…
Igen, és ha ezt a fejlődést tudjuk tartani, akkor nagy potenciál van a csapatban, hiszen fiatalok vagyunk, a legöregebb játékosunk huszonkilenc éves, ha jól tudom. Tudunk futni, tudunk harcolni, s ha alázattal és motivációval játszunk, akkor óriási sikereket érhetünk el.
Milyen gondolatok kavarogtak a fejedben, amikor meccs után lementél a pályáról?
Pályára menet hallottam a Nélküledet, és nemcsak a szurkolóktól, hanem a minket kísérő kisgyerekek is ezt a dalt énekelték. Egész testemben futkosott a hideg, annyira fantasztikus volt. A szurkolás is leírhatatlan volt, szinte el sem lehetett fáradni, akkora adrenalin volt bennünk.
Nyitra…
Nagyon fontos meccs… Most jutottak fel, nem kaptak gólt, de az biztos, hogy nagyon agresszívak lesznek, úgyhogy a kreativitásunkra szükség lesz.
Más. Melyik európai top ligát szereted és miért?
A spanyol ligát és a Barca a kedvenc csapatom, mert ott játsszák azt a focit, ami közel áll hozzám, és szerettem játszani kiskorom óta. Ilyen focifilozófiában nőttem fel…
A labda mindig gyorsabb, mint bármelyik gyors játékos…
Így van. Hiába futsz többet, ha valaki jobb a labdával, akkor nincs esélyed. Hiába futsz többet, ha a labda az ellenfélnél van…
A beszélgetésünket mégiscsak a csapatunkkal kell befejezni, vasárnap a szurkolók üzentek neked, hiszen vastaps kísért le a cserénél, te mit üzensz a szurkolóknak?
Köszönöm szépen, hogy így fogadtak… Ami itt a foci körül zajlik, az a fanatizmus egyszerűen brutális, le a kalappal…