Káros-e a közösségi oldalakon elburjánzó líra jelenléte, mely amatőr költők írásaival árassza el az online teret? – ezt a kérdést feszegette a minap, Ez is má’ ír – címmel megjelent elmélkedő írás Rásó Attila tollából.
Szerző: – artmarie –
Javallott ezt is elolvasni:
Ez is má’ ír – avagy baj-e, hogy egyre több az író, költő?
Fotó: Pixabay
A téma boncolgatása közben a szerző kifejti, hogy különböző, megosztó véleményekkel találkozik. A hivatásos-elit és az amatőr-naiv alkotók tábora elkülönül egymástól, sok esetben pedig egymásnak is esik. Említést tesz az irodalmi lapok ún. „szűréséről”, ami nem engedi elburjánzani a populárisabb stílust a magaskultúrájú, profi irodalmat publikáló és népszerűsíteni kívánó szerzők és olvasók között.
Mosolyogva olvastam, hogy milyen rosszul esik a profi íróknak, hogy az amatőrök mennyivel népszerűbbek az online térben – a lájkok számát tekintve feltétlenül – míg aki hivatásának érzi az írást, és „jogosan” várhatná el a belefektetett munkájáért legalább azt a nyamvadt like vagy smiley jelet, 🙂 nem túl olvasott a felhasználók körében.
Feltételezem, hogy a nem profik által írt alkotásokban is legalább annyi munka van, mint az elit által publikált írásokban.
Az egyszerű poéták írásai termékeny talajra találnak az egyszerű emberek körében, mert úgy érzik, a versek róluk és nekik szólnak, hisz tartalmukban a mindennapok jelennek meg lírai alakban, míg a cikkben felső kategóriájúnak nevezett írások más talajban vernek gyökeret.
Felmerül a kérdés, hogy mi a minőség?
Mindkét alkotótábor az irodalom zászlaja alatt hajózik? A probléma oka, hogy az elit és a naiv alkotók között nincs semmi, ami hidat képezhetne, pedig a közösségi oldalak és egyéb, ún. irodalmi portálok online tere erre számtalan lehetőséget biztosíthatna.
Az írás felelősség és a kritika is. Amatőr alkotók akarnak megfelelni útmutató nélkül megfogalmazott kritikáknak, ami egyszerűen egy légüres térbe taszítja őket. Pedig mindkét oldalban ott a közös, az irodalom szeretete, tisztelete, a magyar nyelv, az élő beszéd és az írott szó, szép és helyes használata, ill. az erre való igény. Ezekből kellene felépíteni a hidat a hivatalos-elit és az amatőr-naiv irodalom között. Hiszen minden író olvasó is egyben.
A líra világa sokunk világa, de szükség lenne egészséges önismeretre, nem túlzott egocentrizmusra, mely sajnos mindkét oldalon jelen van. Egyensúlyban kellene tartani az alázat és a magabiztosság arányát ezen a területen is.
. . . előbb-utóbb egy olyan alkotóközösségben vagy önjelölt zsenik érdekközösségében találhatja magát az alkotó, ahol nem az írói, költői tehetség kibontakoztatása a cél . . .
Olyan, valóban irodalmi értéket képviselő, érdek nélküli támogatók megjelenésére lenne szükség, akik felkarolnák a kezükbe tollat fogó alkotótársak felelősségteljes, egészséges önismerettel rendelkező, vagy legalább erre törekvő szerzőkké válását. Akik abban nyújtanának segítséget, hogy az építő jellegű kritikát elfogadják, hogy alkotó kedvüket ne szegje egy nem jól megfogalmazott bírálat.
Ezzel szemben egy egész iparág épül különböző érdekcsoportok mentén, akik az amatőr, naiv alkotók öntömjénező füstjét fújva lángra lobbantják az ellentéteket, szítják a vélt tehetség és ego tüzét.
A közösségi oldalakon keringő alkotások és szerzőik szabad prédájává válnak egy olyan piacnak, ahol saját pénzükön vásárolják fel őket.
Az eredeti kérdésre a válasz más megközelítésből: valóban káros, sőt veszélyes a közösségi oldalakon való publikáció, mert előbb-utóbb egy olyan alkotóközösségben vagy önjelölt zsenik érdekközösségében találhatja magát az alkotó, ahol nem az írói, költői tehetség kibontakoztatása a cél, hanem egyedül az ezeket az érdekcsoportokat vezetők anyagi előnyökhöz való juttatása az alkotók pénzéből.