KLIKK-ARCHÍVUM
A dinamit feltalálójától, Alfred Nobeltől a leggazdagabb szlovákig, Andrej Babišig, az Osztrák-Magyar Monarchiától a nácikon és a csehszlovák kommunistákon keresztül a Szlovák Köztársaság sunnyogó kormányáig bezárólag sok mindenkit utálhatunk, akik miatt veszélybe került icike-picike szigetünk legféltettebb kincse, az ivóvíz. Van okunk rá, mert egy ökobomba ketyeg miattuk töretlenül a fenekünk alatt.
Az írás megjelent a Klikk Out 2016/4. számában.
Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dynamitka
Messziről indulunk. A 19. század második felében egy svédországi gyár laboratóriumának felrobbanása kellett ahhoz, hogy a tudós Alfred Nobel szupersztárrá válhasson. Nobel ugyanis ekkor fedezte fel a kovaföld és a nitroglicerin barátságát, amikor előbbi úgy itta be az utóbbit, hogy abból nem lett tragédia (nem úgy, mint amikor a lőporral próbált cimborálni). Nos, ennek a felismerésnek köszönhetjük a dinamitot (1866), majd azt, hogy az infrastruktúra és bányászat fejlődésével egyre többre lett szükség belőle, ergo gomba módjára szaporodtak el a robbanóanyagok előállításával foglalkozó üzemek.
Néhány évet előreugorva az időben, 1873-ban járunk, amikor valakinek az a csodás ötlet pattant ki a fejéből, hogy márpedig egy ilyenre szükség van az akkor még Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Pozsony határában, akkori lakott területén kívül is. A pozsonyi Dynamit Nobel, amelynek megépítését maga a mester felügyelte, és amely tulajdonképpen hamburgi cégének egy leánya volt, a következő évtizedekben meglehetősen felduzzadt, és olyan finomságokat állítottak elő itt már akkor is, mint a kénsav és a salétromsav, belőlük és cellulózból pedig ún. cellulóz-nitrátot, vagyis lógyapotot.
Valahogy akkoriban az még senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ilyen üzemmel járhat némi biztonsági kockázat három – igaz, csak később létrejött – ország határán.
És még csak nem is arról van szó, hogy egy nagyváros levegője mennyire lesz fingszagú, vagy mitől köp sárgát a vereknyei paraszt, illetve hogy a récseiek kénnel, ammóniával vagy ciánnal dúsított krumplit tálalnak a vasárnapi kirántott hús mellé.
A Dynamitkánk előtt volt még ugyanis két sokkal ótvarabb eseménysorozat, más néven világháború, amelyek előtt, között és után rendre az fenyegette a gyárat felrobbantással, aki azt aktuálisan épp nem birtokolta.
Dimitrovka, egy örökös tetkó a Csallóköz tarkóján
. . . akkoriban az még senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ilyen üzemmel járhat némi biztonsági kockázat . . .
A nácik és a kommunisták egymásnak adták a kilincset az üzemben. Elérkezett az államosítás ideje és az agyhorpasztó növényvédőszerek reneszánsza. Metation, Zeazin, Basagra, Burex, Aminex, hogy csak néhányat említsünk, ami kikerült innét. A hadiiparnak beszállított műszálas termékek után beindult a műtrágyagyártás, valamint megalakult az üzem legveszélyesebbnek tartott részlege, a gumiipari termékek előállításával foglalkozó Sulfenax is, de gyártottak itt a következő évtizedekben ugyancsak rendkívül veszélyes körülmények között ipari robbanószereket, olajipari adalékanyagokat és viszkóz műselymet is. A gyárat pedig ekkor, 1951-ben nevezték el (ki tudja, miért) Juraj Dimitrovról, a bolgár kommunisták első vezetőjéről, a nemzetközi kommunizmus egyik ismert agytrösztjéről – ez lett a Chemycké Závody Juraja Dimitrova (CHZJD), rövidebben a Dimitrovka.
Fénykorában 7 ezren is dolgoztak itt, de még a rendszerváltás előtt is elérte a foglalkoztatottjainak száma az 5 ezret. Mivel pedig meglehetősen jó fizetéssel kecsegtetett az itt végzett munka, a rendkívüli egészségügyi kockázatok ellenére rengetegen vállaltak munkát a gyártóegységekben a közeli szigetközi településekről is. Épp a Kisalföld c. napilap volt az, amely 2002 szeptemberében tényfeltáró riportot készített arról, hogy
a 80-as években a Dimitrovkában dolgozó magyarországiak milyen daganatos és érrendszeri megbetegedésekkel küzdöttek.
Tudtuk, de nem is sejtettük
Beszéltek például egy édesanyával, akinek Zoltán nevű fia nyolc évig vegyi anyagokat pakolt az üzemben a vagonokról.
„Gyakran előfordult, hogy különböző sebekkel jött haza, fekete volt a szája szeglete, s folyamatosan szomjazott”
– mesélte a nő. Fia 1990-ben, 36 évesen halt meg.
Kovács István 18 évig karbantartó géplakatosként dolgozott a műszálak előállításával foglalkozó üzemrészben. „Mindez polipropilén szemcsékből, műanyag olvasztásával történt, miközben egy dinil nevű gáz szabadult fel, amelyet egy kettős falú csőben hőszigeteltek. Az olvasztott műanyag füstjét is belélegeztük, mert a plexi védőpajzs csak arra szolgált, hogy a forró műanyag ne az arcbőrünkre fröccsenjen” – emlékezett vissza az agyvérzése miatt rokkantnyugdíjassá vált férfi.
Évtizedeken keresztül bírálták a gyárat a környezetvédők, amiért nagy valószínűséggel minden létező környezet- és egészségvédelmi előírást figyelmen kívül hagyott, majd 1987-ben egy pozsonyi szamizdat kiadvány, a Bratislava nahlas foglalta össze ezt úgy, hogy a Dimitrovka a fővárosi környezet- és levegőszennyezéshez leginkább hozzájáruló üzem.
A város időközben lényegében körbenőtte a gyár területét. Viszont nemcsak a környéken lakók, hanem az egész fővárosban élők rendszeresen panaszkodtak záptojásszagra, amit olyan kibocsátott ínyencségek okozhattak, mint a kén-diszulfid vagy szénkéneg, a nitrogén-oxidok, a kénhidrogén, az ammónium-klorid, a klórgáz, fluorgáz, kén-dioxid vagy kén-trioxid.
A Kisalföld oknyomozó cikke nyomán 2002 őszén az Új Szó is megkérdezett néhány tudományos szakértőt, illetve a gyár egészségügyi részlegének egykori vezetőjét, orvosát. Ők beszéltek arról, hogy a károsanyag-kibocsátásokkal kapcsolatos dokumentumokat nagy valószínűséggel már bezúzták, ugyanakkor
az 50-es, 60-as évektől kezdődően a kibocsátás jelentős mértékben meghaladhatta a határértékeket. Pletykák terjedtek arról is, hogy a gyárhoz közeli vasútállomáson várakozó nők lábáról leolvadt a nejlonharisnya.
Igor Bátora doktor elmagyarázta, hogy a szénkéneg tulajdonképpen egy idegméreg, és az általa okozott mérgezés miatt a pozsonyi Dérer kórházban, ahol akkoriban dolgozott, a Dimitrovka számos dolgozóját leszázalékolták tartós egészségkárosodás miatt.
Anna Schnorrerová évtizedekig dolgozott a gyár egészségügyi részlegén. Többek között a legveszélyesebbek közé tartozó műselyemgyártó részleg munkatársait vizsgálta, és mint mondta,
sokakat kellett figyelmeztetni, hogy a munkaidő leteltével ne fogyasszanak alkoholt, mert az megköti a roppant veszélyes anyagokat, amelyek miatt idegsejt-károsodást szenvedhetnek, aminek következtében pedig érrendszeri megbetegedések léphetnek fel.
A gyár egyébként időnként igyekezett bevezetni különböző kvázi munkabiztonsági intézkedéseket, de a dolgozók egy része ezeket gyakran ezért utasította vissza, mert attól tartottak, hogy azzal elesnének a veszélyességi pótléktól, amit a vegyi üzemben végzett munkáért kaptak. Erről Ladislav Timko orvos beszélt, aki 35 évig dolgozott az üzemben. Azt is elárulta, hogy a daganatos megbetegedések nem voltak jellemzőek azoknál, akiket vizsgáltak, ugyanakkor sokakat a leszázalékolásuk után már nem vizsgáltak.
1989 – Istrochem
A rendszerváltás után likvidálták az öreg kommunista nevét a gyár megnevezéséből, és Istrochemre módosították azt. Mečiarék a vadprivatizáció időszakában ki is játszották azt a haveroknak, ám ezt a döntést 1998-ban, a kormányváltáskor megsemmisítették. 2002-ben a vágsellyei Duslóval együtt viszont megvásárolta az Istrochemet a szlovák származású cseh milliárdos pénzügyminiszter, Andrej Babiš Agrofert nevű cégcsoportja (egy részétől később megvált).
A rendszerváltás idején folyt az ún. új Sulfenax gyárrész építése is, amely a legtovább, egészen 2010 elejéig működött.
50 éve temették el a jövőnk
A Kisalföld 2002-es cikksorozatában leírtak után az utóbbi években pottyant ki a vegyi üzem sötét múltjának szekrényéből egy újabb jókora csontváz. Van itt ugyanis egy kis bibi. Ma már 50 éve annak, hogy a csehszlovák állam engedélyével vegyihulladék-lerakatot hoztak létre a pozsonyi Kis-Duna egyik kiszáradt holtágának medrében.
A mérgező anyagokat tartalmazó hordókat 1966-től 1979-ig hordták a vereknyei és főrévi (Ružinov) városrész közt található területre, de olyan apróságokkal nem foglalkoztak, mint a szigetelés. Amit nem látunk, az nyilván nem fáj, és abból nem lesz baj, de legalábbis nem foghatják majd ránk.
Juraj Štubniak vereknyei ügyvéd arról számolt be tavaly a Nový Čas-nak, hogy 13 év alatt összesen mintegy 90 ezer köbméternyi veszélyes hulladékot süllyeszthettek el 4,65 hektárnyi területen, és nemcsak a gyár melléktermékeiről, arzénről, cianidról, nehézfémekről vagy DDT-ről (rovarirtó) van szó, hanem azoknak a harci gázoknak a származékairól is, amelyeket akkoriban a Dimitrovka szintén gyártott.
1980-ban kezdődött meg a terület rekultivációja, több tízezer köbméter földet hordtak rá, többek között a bősi vízi erőmű építkezési területéről és Pozsonyból is. A 90-es évek elején azonban a Duna medrének elterelése, és az erőmű miatt is a felszín alatti vízszint emelkedésnek indult, és ez elérte a hulladéklerakatot is. A fránya hordók időközben a nedves közegben berozsdásodtak, kilyukadtak, és elkezdett szivárogni belőlük minden, amit a kommunisták egykor el akartak rejteni.
Amit nem látunk, az nyilván nem fáj, és abból nem lesz baj, de legalábbis nem foghatják majd ránk.
A lerakat elföldelése után azt a pozsonyi mezőgazdasági szövetkezet vehette birtokba, majd megpróbáltak napraforgót termeszteni rajta, de nem sok sikerrel. 1986-tól tartozik a terület a fővároshoz.
1997-ben, amikor a lerakat közelében építettek egy benzinkutat, a földtani vizsgálatok súlyos talajszennyezést mutattak ki 3-tól 7,5 méteres mélységig, a kutatások pedig igazolták, hogy a talajvíz is szennyezett.
Nem mi vagyunk az egyetlen szennyezett terület az országban, ezzel viszont mindössze annyi a többletprobléma, hogy
ez már tulajdonképpen a Csallóköz, amely alatt Európa egyik legjobb minőségű, és Közép-Európa legnagyobb méretű ivóvízkészlete található, ez pedig nemcsak egy sokat emlegetett és elnagyolt mítosz.
A mintegy 1600 négyzetkilométeres folyami sziget területe alatt becslések szerint 10 milliárd köbméternyi jó minőségű ivóvizet találunk. Ez nem kevés. Képzelj el egy 21-22 focipálya hosszú, széles és magas, kocka alakú tartályt. Na, ekkora, és ez tulajdonképpen állandó. Ha bepiszkolódik, akkor vége, alternatíva nincs.
2002-ben Vereknye önkormányzata már arra kényszerült, hogy határozatot adjon ki a házi kutakból származó víz öntözéshez való felhasználásának tiltására. Ez a határozat pedig a mai napig érvényben van, ennek ellenére a környék lakosainak egy része mit sem törődve vele öntöz és fürdik is benne. Edgar Hiller, a Komenský Egyetem geokémiai tanszékének munkatársa a Pravdának nyilatkozott arról, hogy ha valaki sokáig öntözte a szennyezett vízzel a kertjét, azzal mostanra tönkretehette a talajt. Ez elsősorban a föld alatt termő növényekre jelenthet veszélyt, mint a hagyma vagy a krumpli és a gyökérzöldségek.
A 2002-es önkormányzati határozatból már világos kellett, hogy legyen az, hogy az ökobomba, ami már akkor is közel negyven éve ott ketyegett a terület alatt, berobbant. Ehhez képest újabb kilenc évnek kellett eltelnie, mígnem 2011-ben a környezetvédelmi tárca elrendelte egy környezetvédelmi hatástanulmány megírását.
Tavaly az Aktuality.sk hírportálnak nyilatkozott egy vereknyei kertészet tulajdonosa, aki elmondta, hogy fákat és növényeket már nem ültethetnek a földbe, öntözésre pedig a városi vizet kell használnia.
„2011-ben, amikor betonoszlopokat építettünk a földbe, arra figyeltünk fel, hogy egy-másfél méteres mélységben már nagyon bűzlik a talaj, a kövek pedig feketére, lilára színeződtek” – fogalmazott.
Mutogatnak egymásra, mint a dudlisok az oviban
Amikor a lerakat területe felett állunk, akkor tulajdonképpen ebből az egészből nem venni észre semmit, hiszen nő a fű és zöldellnek a fák. A talajba azonban most is vegyületek szivárognak, és becslések szerint a szennyezés terjedési sebessége tízévente 3-5 kilométer, jelenleg pedig a lerakat területétől délkeletre mintegy 8 kilométerre járhat. „Ha ironizálni szeretnék, akkor azt mondanám, hogy egy stratégiai jelentőségű gyárelhelyezésről van szó, ugyanis ha valaki szeretné kiirtani a lakosságot, és tönkretenni az ország legnagyobb vízkészletét, akkor az pont így cselekedne” – jegyezte meg Štubniak ügyvéd.
„Ma már nem arról kell vitázni, hogy a szennyezés terjed-e a csallóközi vízkészlet felé, hanem arról, hogy mikor éri el”
– fűzte hozzá.
A fővárosi terület szanálására Pozsonynak nincs elég pénze. Felmerült az is, hogy az Agrofertnek kellene rendbe raknia, de a Nemzeti Vagyonalap a Denník N-nek küldött tavalyi reakciójában megerősítette, hogy annak idején a konszern a lerakat megszüntetésére vonatkozó feltétel nélkül kapta meg az államtól a területet. Az ugyanakkor titkosítva van, hogy mégis mit tartalmazott a privatizációs szerződés.
A talajba azonban most is vegyületek szivárognak, és becslések szerint a szennyezés terjedési sebessége tízévente 3-5 kilométer, jelenleg pedig a lerakat területétől délkeletre mintegy 8 kilométerre járhat.
A minisztérium 2011-től lényegében csak kozmetikáz. Méréseket végzett a talajban, hogy fény derüljön arra, mégis mi található benne. Tavaly nyáron hozták nyilvánosságra a felmérés részleges, ősszel pedig a teljes eredményeit, mely szerint 443 különböző vegyi anyagot azonosítottak a lerakat területén, köztük peszticideket (növényvédőszerek), herbicideket (gyomirtók), arzént. A dokumentum szerint például a rákkeltő poliklór-bifenilek (PCB) koncentrációja a vizsgált területen a norma tízszeresét teszik ki, egy lerakatközeli kertben vett minta szerint pedig az ugyancsak karcinogén tetraklóretén szintje másfélszerese a határértéknek. A vízmintában azonosítottak klórbenzolt és vinil-kloridot. A Denník N tájékoztatott egy másik mérésről, amely során a lerakattal szomszédos telek egy kútjából vett vizet vizsgálták meg. Itt 15-szörösen lépte túl a normát a mangán koncentrációja, ami hosszú távon mérgezést, mániákus depressziót vagy akár Parkinson-kórt is okozhat.
Nyilván nem akarnak pánikot kelteni, de a minisztérium sunnyogó álláspontja a vizsgálatok után az volt, hogy a probléma helyi jellegű, és mindössze Vereknyét és Pozsonypüspökit érinti.
A Denník N által megszólaltatott szakértők tavaly állították, hogy egyelőre valóban nem veszélyezteti a szemeti (Kalinkovo) és a somorjai ivóvízforrásokat, ugyanakkor a szenny a talajban folyamatosan terjed.
Több megoldás is létezik, ezek egyike, hogy a szennyezett talajt a vegyi anyagokkal együtt elszállítják egy másik helyre, ahol nem veszélyezteti az ivóvízkészleteket. A másik, hogy a jelenlegi elföldelt lerakat köré szarkofágot emelnek, hogy a szennyezés ne terjedhessen tovább. Egy minisztériumi becslés szerint az első megoldás 113 millió euróba kerülhet és öt évig tarthat, míg az utóbbi másfél év alatt megvalósulna, és csak vacak 20 milliót emésztene fel. A tárca természetesen olcsójánosokból áll, és a Pravda szerint inkább hajlik a második megoldás felé, ami azt is jelenti, hogy a bomba marad, csak becsomagolják. Ez a megoldás viszont csak ideiglenes, néhány tíz évtől legfeljebb száz évig tarthat ki. A helyi lakosokat pedig ez a hozzáállás háborítja fel, hogy a minisztérium arra számít, hogy majd jönnek olyan generációk, amelyek felelősségteljesebben állnak a hulladékhoz.
A mostani helyzet az, hogy meg kell határozni a felelős szervet, amely mindezt végrehajtja. Mivel kommunista cimboráink annak idején serényen rábólintottak a projektre, így más nem is lehet az, mint az állam, azon belül is a környezetvédelmi minisztérium, amely izmozhat a szennyel. A kapszula létrehozására európai uniós forrásokat terveznek lehívni a 2014-2020-as programidőszakra meghatározott csomagból. A jelenlegi állás szerint az idei év második felében kezdődhetne a megvalósítás. A terv az, hogy a lerakat alatti több méteres agyagos talajba injektálnák felülről azt az anyagot, ami a szarkofág alját képezné. Felülről ugyancsak izolálnák, az esővizet pedig elvezetnék. Ez tulajdonképpen passzív szanálást jelent, ugyanis a szennyezés ott marad, ahol van, csak lezárják néhány évtizedre. De ami elromolhat, arról tudjuk, hogy el is fog, ami pedig szivároghat, az szivárogni is fog.
A most felnövő generáció gyermekei, unokái pedig majd ismét megküzdhetnek azzal, hogy sárgát fognak köpni, fingszagú lesz a leheletük, esetleg megolvad rajtuk a bangladesi rövidujjú…
(Források: Kisalföld, Új Szó, Paraméter, Pozsonyikifli, Denník N, Aktuality, Nový Čas, Pravda, Vrakuna.net)