Kedves naplóm – a bejegyzés keltezése ismeretlen. Kb. akkor született, amikor az emberek a csíksomlyói búcsú mellett elkezdtek Dunaszerdahelyre is járni. Kb. akkor, amikor Weisz Mihály álmodott egyet és abból kihozta a maximumot. Vagy amikor csak háromszázan nyomorogtunk az öreg lelátó roskadozó lépcsőin. Megítélni és találgatni felesleges. Olykor emberi ésszel felfoghatatlan egy szimbólum valódi értéke. Csak állsz és mosolyogsz, hogy hogy a fenébe jött ez össze. Mi az az erő, ami összetartja. A szív? De hisz’ az „csak” a vért pumpálja. A lélek? Vagy minden egyben?

Ha engem kérdezel, kedves naplóm én azt felelem, hogy az ember. Az ember és az a megfoghatatlan erő, amit vagy akit úgy hívnak egyesek, hogy az Isten! Megtanított szeretni és megtanított összetartozni. Adott almafát is, és tiltásokat. Adott egy népet, hozzá egy nevet. Így lett:

A magyar ember, kinek a szíve sárga-kék, a lelke az örökkévalóság, elméje és tudata erős.

 

Így született a DAC-szurkoló! Kicsit kajánul dacolva, két kezét állandóan összecsapva, torkát és hangszálait rezgésben tartva. Aztán adott hozzá ellenfelet is, akiket mindig le kell győzni, és bár örökös körforgásra lett ítélve, megunni sosem lehet. Adott hozzá egy szentélyt is, amely egyelőre Gaudi templomára hasonlít, de ez egyszer biztosan elkészül. Ott vannak még az emlékek, örökre bevésődve. Az új nincs régi nélkül. Olyan, mint az élet. Mint a születés és a halál. Mint a párod, aki otthon vár, hogy elmeséld a legújabb történeted.

Fekete Nándor felvételei

Következő bejegyzés: Már csak egy nap van hátra és messziről, csak pici hangyáknak tűnnek az emberek. Sürögnek-forognak, kezükben színes papír, csillogós. Szemben az üveg mögött díszes csillár, mint egy többcsillagos szállodában. Hm. Mi lehet az, ami eddig még nem volt itt? Mire minden a helyére került, már öreg este lett. Nem maradt más hátra, mint lefeküdni, bízva, hogy holnap emelt fővel távozunk majd ugyaninnen!

Aztán reggel kisütött a Nap, azon a NAPON!

 

Kiégett a fülem a telefontól. „Akkor rúgod?” – így szólt az egyik. Francba is, nem felejtették el, pedig jó lett volna! Kitaláltam ezer kifogást, aztán kiderül, tök felesleges. Csíkszereda is beköszönt egy szatyorral, benne ez meg az. Egyetlen apró magból, óriás fa növekszik.

Minden évben virágzik, ha gondját viseled – mindörökké! Ez a barátság! Gondoltam, csak nem vágnak majd tarkón, ha piros-fekete sálat is húzok magamra! Ekkor valami eszméletlen dolog történt. A kutyám is megvadult a konyhában. Olyan fülbemászó zene és ének, mely azonnal felöltözteti az embert. A csíkszeredaiak vonultak szállásukról, és tudtam, menni kell, nincs mese.

Az Aréna megnyitotta kapuit. A főbejáraton!

 

Népünnepély! Ahogy a költő mondja, „ki gépen száll fölébe, annak térkép és táj…” Bolyongunk a sátrak között, de azért eltévedni nem lehet. Mondjuk azt nem tudom, csak sejtem, „másnak e tájék mit jelent?” Most kér enni a szív, most töltődik a lélek.

Zenével és tánccal, csak porszem vagyok, ledobott lánccal. Azt hiszem, ez a szabadság! Bent már százak, kint még ezrek. Együtt lesznek tízezrek! Hangolunk és hangolnak! Orkán lesz, nem fuvallat. Egy kóbor szél bezavar, tréfás kedvében az Úr. Nélküled nem lenne, csak űr! Fülembe duruzsolnak valamit. Tartsátok fel, húzzátok ki! Ott van és már futok, baktatok. Lábamon mázsányi súly, torkomban gombóc, a gyepre érve elmúlt. Labdát tartok az égbe, aztán állunk a kezdőkörben. Istenem mennyi ember. Milyen más az egész onnan, mennyire leírhatatlan. Mégis megpróbálom. Jön a „cséká”, rúgd rá az ő kapujukra! Akár csavard be! – mondja. Bíró fúj, nesztek, ez a tiétek. Futás vissza, kézfogások. Indul a meccs, az igazi. Tízezer feletti a megtekintés kérem! Áttörtük a bűvös számot, tízezer és mind sárga-kék! Atyaég!

Gólt kapunk – 0:1 oda.

 

Gyerünk tovább, mindent bele. Mindent, amit lehet és szabad, hisz százezrek otthon nézik. Ha kikapunk nem csak a szív vérzik – majd! Benne van a levegőben, hogy ez a miénk lesz – csakazért is! Ámbár nem adják ingyen, mindenki szurkoljon! Mindenkiii! Hol van a kezed? Góóóól!

Egyenlítünk – 1:1, majd fordítunk – 2:1!

 

Ordítunk! És csakhamar vége, de nem az éjjelnek, csak a meccsnek. Győzelem! A győzelem a Dunaszerdahelyé! Már csak egy dolog miatt izgulok: hogy érjen el a mikrofon vezetéke a csíkszeredai cápóhoz. Nyomja bele ő, hamár „bekattantunk”:

„Mindig egy csapatért!

A magyar nemzetért!

Szurkoljunk együtt, az angyalát!

Hajrá Dunaszerdahely!”

Kedves naplóm, bocs’, hogy kicsit eláztál, de sírni csak a győzteseknek szabad, és ma azok voltunk. Így lett a VIP-ben pecsenye, és terülj-terülj asztalkám, és így lett tele a szívünk is! Csordultig szenvedéllyel. Ez volt aznap a legszebb népmese. Talán azért, mert igaz volt minden sora.

P.s.: a két csipeszt, amely a sálat tartotta épségben hazavittem, drágám! 🙂

(Roberto)

MEGOSZTÁS
Bögi Róbert
Csak egy srác vagyok a Grundról, aki szereti városa fociját. Apáról fiúra. Egy örök szerelmes. Adni és kapni! Egyszer vasutas, máskor az „intelligens fanatikus”. Ultra! Jókai, Mikszáth és a rántottsajt követője. Kowalsky és Fankadeli hallgató. Egy nagy gyerek – nekem így kerek! Az írott szónak néha a szóköz ad értelmet. Nyisd ki a szíved, hogy megtaláld! Kedvelem a történelmet és ismerem a világ összes zászlaját. A legszebb piros-fehér-zöld! (Roberto)