Nem gondoltam volna, hogy a kisebbségi lét furcsaságai ilyen letaglózó módon tudnak még hatást gyakorolni rám, de amit a DAC október 18-i kupameccsén Mecenzéfen hallottam, azon kissé elszomorodtam. „Beszélsz magyarul?” – szegezte nekem a kérdést két őszes hajú szepsi nyugdíjas a lelátón. Mivel barátságos szándékkal kérdezték, én is jóindulatúan válaszoltam, bár ez a kérdés bennem mindig inkább elkeseredést vált ki, és az a legkevesebb, hogy elgondolkodtat…

Jobban fáj, mint az elfajzott slovanisták „bi maďarozása” vagy a hígagyú Spartak-drukkerek szidalmai, mert a sajátjaim kérdőjelezik meg nemzeti hovatartozásomat, származásomat. „Beszélsz magyarul?” – közben ízlelgetem. A ´90-es évek mečiari magyarellenes retorikája mára ugyan megkopott.

Robert Fico és Orbán Viktor minden közös szalagátvágáskor unalomig ismétli, hogy a két ország közti kapcsolatok még sosem voltak ilyen jók, mint napjainkban. Hja…, szinte kiválóak. Egészen addig, míg – mondjuk úgy – nem tétre megy a játék, utána még abból is előbújik a látens magyargyűlölet, akinek épp az lenne a dolga, hogy oltsa a feszültséget. Nem akarok általánosítani, nem is teszem, de valamit szeretném, ha tudnának.

Tavaly júliustól cseréltem a szórakozást munkára a DAC-ban, ami azt jelenti, hogy az online szöveges közvetítések írójaként minden hazai és vendégmeccsen ott ülök a sajtószektorban.

Elárulom, egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan idegenbeli mérkőzésen voltam, ahol ne hangzott volna el egy-egy kreténtől valamiféle nyomdafestéket nem tűrő magyarellenes bekiabálás.

 

Talán három ujjam is elég hozzá. Nagymihályon például a mérkőzés előtt egy helyi rendezővel egész kedélyesen elbeszélgettünk. Kérdezett az épülő stadionunkról, és mondta, hogy a DAC több nézőt vonz ki náluk a lelátóra, mint a Slovan. Majd elkezdődött a párharc, melynek a második félidejében jött egy vitatott szabadrúgás a javunkra. Ekkor emberünk, aki másfél órával korábban még bratyizott velünk, teli torokból ordítja a szokásost: „vyj.baní, sk.rvení maďari…” Tovább megyek.

Lelkes Ernő felvételei

A nagyszombati City Arénában legutóbb a mögöttem ülő szlovák kolléga nehezményezte leplezetlen bárdolatlansággal, hogy az már ugyan milyen dolog, hogy Nagyszombatban a magyar szó elnyomja a szlovákot a stadionban.

Az ilyen jellegű mocskolódáshoz már-már hozzászokott a fülem. Most inkább arra akarok rámutatni – s lehet, hogy ez a jelenség csak számomra fura –, mennyire meglepődtem azon, ha az ország keleti felében

magyar a magyarnak nem úgy teszi fel a kérdést, hogy ő is magyar-e, hanem azt kérdezik, hogy beszélem-e a nyelvet.

 

Számomra ez a kérdés mintha azt sugallaná, hogy tanult nyelvként kellene tekintenem az anyanyelvemre. Nem fedek fel nagy titkot, ha elárulom, nem azért tudok magyarul, mert az iskolában tanultam meg a nyelvet, hanem egyszerűen azért, mert magyar vagyok.

„Beszélsz magyarul?” – ha ezt a kérdést Londonban kapom a Tower Bridge lábánál egy helyitől, megörülök neki.

 

Mecenzéfen elszomorodtam miatta. Azt is fura volt hallani, ahogy a két nyugdíjas öregúr magyarul szurkol, de nem a DAC-nak, hanem az ellenfélnek. Ezzel a jelenséggel eddig még egyik hazai stadionban sem találkoztam. Nyilván van ilyen, de rám az újdonság erejével hatott, ezért még ízlelgetnem kell.

MEGOSZTÁS
Kiss Balázs
Három évvel ezelőtt "Klikk-esedtem". A sportrovat szerkesztőjeként vagyok a csoport tagja. A lelátót szinte a második otthonomnak érzem, de a focin kívül más sportágak is érdekelnek. Örülök, hogy magazinunk hasábjain sok régióbeli sportolót be tudunk mutatni olvasóinknak.