Képzeljék csak el, milyen lenne, ha ma, 2009-ben egy európai kupasorozat szezon eleji sorsolása után órákig kellene várakoznunk, míg megtudjuk a sorsolás eredményét. Nincs szélessáv, WAP, és nincs teletext se. Belegondolni is szörnyű, nemde? Pedig volt idő, amikor ez teljesen természetes dolognak számított.

Új információkhoz csak az esti Híradóból vagy a másnap megjelenő napilapokból juthattunk. De ki az, aki türelemmel bír lenni azon a napon, mikor végre megtudhatja, ki lesz kedvenc csapata ellenfele az UEFA Kupa azévi idényében? Kevés ilyen emberrel találkozhattunk aznap Dunaszerdahely utcáin.

Részlet Poór Tibor: 

Retro: A nyolcvanas évek focija Dunaszerdahelyen című, 2009-ben megjelent kötetéből.

Magyar fordítás: Kiss Balázs

Nyitókép: Lelkes Ernő

Aztán végre megtudtuk a várva várt hírt! A sorsolás eredménye futótűzként terjedt a városban, mint valami vírus, amely percenként szedi az áldozatait. A hír hatása és kiváltott tünetei is valamiféle betegséghez voltak hasonlíthatóak. Megfertőzött és lázban tartott mindenkit. Az ember testét hol melegség öntötte el, hol pedig a hideg rázta, ujjaival idegesen kopogtatta az íróasztal lapját, minden pillanatban az óráját leste, és várta a munka végét, hogy utána kirohanva az utcára teli torokból világgá kürtölhesse az év szenzációját. Mert erről az eseményről mindenkinek tudnia kellett, az óvodástól a nyugdíjasig senki sem hajthatta úgy álomra fejét aznap a Csallóközben, hogy ne tudná:

a mi kis városunkba látogat a nagy BAYERN MÜNCHEN! Attól a perctől számítva, hogy mindenki számára világossá vált, nem csak áprilisi tréfáról van szó, igazi futball-láz uralkodott a városban és az egész régióban.

 

Az első mérkőzést a müncheni Olimpiai Stadionban rendezték meg. Titokban mindenki bízott benne, hogy a nyugatnémet kiruccanás nem záródik fiaskóval, s hogy fiaink nem a meccs utáni bánatukat igyekeznek majd elfojtani a literes bajor söröskorsók emelgetésével, hanem egy bravúros eredmény elérése után koccintanak majd. Jócskán lelohasztotta volna a lelkesedésünket, ha féltucatnyi góllal lettünk volna kénytelenek hazatérni a bőrnadrágosok otthonából. Szerencsére azonban az ürességtől tátongó müncheni stadion 15 000 nézője csupán 3:1-es győzelemnek örülhetett a meccs végén.

Számunkra elfogadható eredmény született, a fiúk becsülettel helytálltak,

 

és akár jobb helyzetben is várhattuk volna a visszavágót, ha egy-egy gólhelyzetnél pontosabban céloztunk volna. Emelt fővel távozhattunk, s külön dicsőség járt Szaban Tibornak, a gólszerzőnknek is.

A hazai összecsapást megelőző készülődés folyamán az embernek olyan érzése támadt, mintha országos pártkongresszus előkészületei zajlanának Dunaszerdahelyen. A takarítóbrigádtól kezdve a pályagondnokon és szertároson át a rendezőkig mindenki csatasorba volt állítva, hogy a meccs napjára minden egyes szervezést illető apró részlet a helyére kerüljön.

Azt is nyílt titokként kezelte mindenki, hogy a meccsre nem csak rekordszámú nézősereg, de nagy arányú ŠTB-s hivatalnok érkezése is várható.

 

Természetesen több transzparens is készült a várva várt találkozóra. Az egyiken, melynek készítésének szemtanúja voltam, ez a felirat volt olvasható: „Ich hasse Olaf Thon!” – (Gyűlölöm Olaf Thont!). Tulajdonképpen a rezsim eszmeiségének megfelelő, hisz valamilyen szinten a „rossz” kapitalista rendszer ellen irányuló ellenszenvet is akaratlanul magában hordozta…

Már csak egy aprócska gond akadt. A kezdőrúgás időpontját ugyanis délután fél kettőre határozta meg az UEFA, ráadásul hétköznapra. A mérkőzés helyszíni szemlélői ma már nyugodtan bemerik vallani, milyen módon is jutottak ki a stadionba. Köztudott, hogy a Csallóközben, de az egész déli régióban, mindig is dolgos emberek éltek. Kivételt ez alól talán csak ez az egy nap jelentett, mégpedig

az Úr ezerkilencszáznyolcvannyolcadik évének november kilencedikéje. Sem előtte, sem utána nem kért még annyi ember egynapi szabadságot a munkahelyén, mint aznap.

 

Az orvosi várótermek is mind szűknek bizonyultak a rengeteg igazolásért sorakozó kvázibetegnek köszönhetően. Én is gondolkodóba estem, mit füllentsek az osztályfőnökömnek, csak hogy a meccsen ott lehessek. Volt egy Patrik nevű osztálytársam, akinek a kamuzásban már akkora rutinja volt, hogy akár könyvet is írhatott volna a kitalált történeteiből. Pechje volt azonban, mert ezek a történetek sokszor annyira életszerűtlenre sikeredtek, hogy a végén már akkor sem hittek neki, amikor valóban farkast kiáltott. „A nagymamámnak kellett segítenem, mert leesett a villamosról, és haza kellett kísérnem őt, ezért késtem az óráról” – így próbálta kimagyarázni Patrik például azt, miért is késett a negyedéves matek írásbeliről. Én viszont úgy gondoltam, ilyen egyszerű trükkel úgysem lehet „megetetni” a tanárelvtársnőt, ezért összeszedve minden bátorságomat, kezemben a jeggyel elé álltam, és könyörgőre fogva elkezdtem magyarázkodni, hogy milyen drága is volt a jegy, és hogy már nem lehet visszaváltani, és márpedig nekem ezen a meccsen ott kell lennem, és, hogy… Ő pedig megértő mosollyal az arcán csak ennyit válaszolt: „No, menj, te gyerek, ha annyira menned kell! Menj, ne is lássalak!” Ezúttal is köszönöm, tisztelt tanárnő!

A müncheniekkel vívott meccs több olyan momentummal is gazdagította életünket, amelyek azóta is megismételhetetlennek tűnnek.

Nem tudom elképzelni, mi gyorsíthatná meg jobban egy DAC-szurkoló életében az egyébként nyűgös reggeli ébredést, mint a tudat, hogy aznap a Bayern ellen meccsel a csapata.

 

A novemberi fagyos levegőbe keveredett meccshangulat szinte minden lakásba utat talált magának, és az ablakokon besurranva csalogatta az embereket a stadion köré, ahol már egy nappal a mérkőzés előtt nagy számban gyülekeztek a Bayern keletnémet szurkolói, ismertebb nevükön, a „DeDeRonok”. Miért ez a furcsaság, hogy a keletnémetnek Csehszlovákiába kellett utaznia, ha élőben szerette volna látni a müncheni csapatot? Hogy miért nem a Münchenbe mentek Bayern meccset nézni? Mond valamit önöknek az a fogalom, hogy Berlini Fal…??? És ha már a falaknál tartunk. Ezen egyszerű építmények itt, Dunaszerdahelyen is véleményük kinyilvánítására ösztönözték a DeDeRonokat, mikor sátraikból kikászálódva, a falak és kerítések iránti tiszteletük jeléül „megjelölték” azokat. Hiába, a szükség olykor nagyobb úr a jellemnél…

Bár hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy meccsek előtt egy órával már a stadionban legyünk, ezúttal még ennél is korábban kellett, hogy elinduljunk otthonról. Aki a várakozás okozta izgalmak ellenére képes volt bekapni néhány falatot (mint ahogy én is), még időben elmehetett ebédelni. Bár azt már a mérkőzés másnapján sem tudtam volna megmondani, mit fogyasztottam ebédre, hisz gondolataim egész idő alatt csak a meccsen jártak.

Bevallom, fogalmam sincs arról, hogy mennyi néző zsúfolódott össze a stadionba. 15 000? 20 000? Tényleg nem tudom.

 

Ha behunyom a szemem, és újra magam elé idézem a teli lelátók képét, akkor talán jobban hajlok a 20 000 felé. Nekem az új tribün melletti állószektorba jutott hely. Nem is tudom, milyen hasonlattal kellene élnem, ha megfelelően akarnám szemléltetni, mennyien is voltunk ott összenyomorítva. Talán nem számít túlzásnak, ha azt mondom, olyan szorosan álltunk egymás mellett, mint a heringek a konzervdobozban. Nem, azt hiszem ez a hasonlat nem elegendő. Úgy éreztem magam, mint a szőlőszem a hatalmas prés alatt.

A meccs elkezdődöt. És nagyon gyorsan be is fejeződott… Johnny Ekström, Olaf Thon és az észak-ír játékvezető, Donelly játszották a főszerepet. Leginkább ők hárman voltak azok, akik szinte szóhoz sem engedtek jutni bennünket a 90 perc folyamán. Már az ötödik percben gólt kaptunk tizenegyesből, majd egy szabadrúgást követően Thon másodszor is a kapunkba talált. Két perc múlva Szaban „szállt bele” a német kapusba, és Donellytől kapott piros lapja után mehetett is idő előtt zuhanyozni. Ekström pedig a modern támadófutball művészetéből tartott előadást, pechünkre épp a mi stadionunkban.

A meccs végéig elég időnk maradt megemészteni a biztosnak tűnő vereséget és a tényt, hogy a Bayern folytathatja a küzdelemsorozatot. Be kellett látnunk, hogy a vendégcsapat játékosainak gondolkodása, cselekvése gyorsabb volt a miénknél.

Meg kellett, hogy béküljünk a sorsunkkal, bármennyire is kellemetlenül érintett ez bennünket, mégis tudtuk, a jobbik csapat jutott tovább.

 

Szomorúságunk azonban hamar szertefoszlott, és ekkor már újfent úgy tudtunk tekinteni a mérkőzésre, mint a futball istenének kivételes ajándékára. Összehasonlítottuk a két csapat meccset megelőző bemelegítő gyakorlatait, majd ismételten Thon technikájáról és Ekström extrém gyorsaságú megindulásairól, a dilettáns játékvezetőről és a német futballóriás Bayernről beszélgettünk. Meg persze a fantasztikus, semmihez sem hasonlítható, lúdbőröztető hangulatról. És természetesen a saját játékosainkról is szót ejtettünk. A saját csapatunkról, arról a kis dunaszerdahelyi alakulatról, amely három esztendővel korábban még a Szlovák Nemzeti Ligában rúgta a bőrt, most pedig megadatott számára a lehetőség, hogy egy, a világ élvonalába tartozó óriással mérhette össze az erejét. Nekem már csak egy kötelességem van. Befejezni a cikket, mely a dunaszerdahelyi klub évszázad mérkőzéséről, vagy ha úgy akarjuk évszázad duplamérkőzéséről szólt.

MEGOSZTÁS
Poór Tibor
Szeretem az orosz klasszikus irodalmat. Kedvelem a skandináv és a mexikói filmeket, kedvenc rendezőm Martin Scorsese és Woody Allen. Ezt a zenét szeretem hallgatni: Bruce Springsteen, David Bowie, Peter Gabriel, Sting, Jonny Lang... Imádom a focit. A kedvenc ételem a klasszikus (cseh) vadas, a Horalky és a wagneres krémes. Valami komolyabbat írjak? Az élet túl szép és túl rövid, ezért utálom a lustaságot és harcolok ellene. A saját lustaságom ellen is… U.I. Imádom a családomat.