1989 – Hunčík Péter: Gyerekek, ezen érdemes változtatni!

KLIKK-ARCHÍVUM

Hunčík Péter pszichiáter, író, Václav Havel egykori kisebbségügyi tanácsadója, a bársonyos forradalom egyik jeles személyisége, a Független Magyar Kezdeményezés egyik alapító tagja, és még sorolhatnánk. A forradalom 25. évfordulója alkalmából vele együtt fejtegettük a történteket.

Az cikk megjelent a Klikk Out 2014/11. számában.

Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának ás üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.

Fotók: Šenkár Márió, Fórum Kisebbségkutató Intézet/Fogas Ferenc

(2014. október közepén készítjük ezt az interjút.) 25 évvel (azóta már 28 – a szerk. megj.) ezelőtt egy hónapra voltak a novemberi eseményektől. Mivel telt a napja így hétköznap délutánonként?

Pontosan emlékszem. Az utolsó simításokat végeztem a verseskötetemen – Így élünk lett volna a címe, amit Somos Péter néven készültem kiadni. Szabadságot vettem ki már október elején, és úgy terveztem, hogy november közepéig befejezem. Tehát semmiféle rendszerváltáson nem spekuláltunk.

Persze követtem a magyarországi eseményeket már a Páneurópai pikniktől, és a csehországi történéseket is. Tárgyalgattunk, volt már írószövetségünk, PEN klubunk, Tóth Károly és Sándor Nóra szervezésében már az előző évben is volt egy tiltakozó akciónk, néhány barátommal aláírtam azt a bizonyos Niekolko viet (Néhány mondat) nyilatkozatot, azzal, hogy ennek majd valamikor lesz hatása.

De nem hinném, hogy lett volna, aki azt remélte, hogy ezt a sziklaszilárdságú, Husák által lebetonozott rezsimet lebontjuk egy hónapon belül.

 

Mikor lehetett már érezni a sistergést a levegőben?

Semmikor! Tóth Lajosé volt az a „híres” születésnap, amelynek alkalmából Vágsellyén összejöttünk néhányan, de el tudom képzelni, hogy besúgókkal volt tele a vendéglő.

Körülbelül 20-an találkoztunk azután Tóth Károlyék lakásában, és hajnalra megegyeztünk abban, hogy létre kell hoznunk egy liberális valamit, ami nem párt, mert pártot még nem mertünk írni, de a nevében már benne volt, hogy független akar lenni a kommunista struktúráktól. Így jött létre a Független Magyar Kezdeményezés (FMK). Aztán hajnalban, hazajövet hallottuk, ahogy a Szabad Európa hírösszefoglalójában beszéltek a prágai diáktüntetésen = november 17.) történtekről.

Izgalmasan telt a következő napunk, mert közben hallottuk, hogy Pozsonyban is összeültek néhányan, köztük ifjabb Milan Šimečka, Miloš Žiak, Miroslav Kusý, František Mikloško, Fedor Gál. Üzentek nekünk is, hogy várnak bennünket, mert hallottak valamit rólunk. Aztán felkerekedtünk Szigeti Lászlóval, Barak Lászlóval, Bödők Zsigmonddal. Ekkor már érezhető volt, hogy valaminek történnie kell…

Előbb alakult meg az FMK, mint a prágai Polgári Fórum, vagy a pozsonyi VPN (Verejnosť Proti Násiliu)…

Üzentek nekünk is, hogy várnak bennünket, mert hallottak valamit rólunk. Aztán felkerekedtünk Szigeti Lászlóval, Barak Lászlóval, Bödők Zsigmonddal. Ekkor már érezhető volt, hogy valaminek történnie kell…

Amikor Nagy Lacival bejelentettük, hogy létrehoztuk a független kezdeményezésünket, a szlovákok meg voltak lepve. Közben folyamatosan jöttek a hírek, és rádöbbentünk, hogy egész Csehszlovákiában történik valami.

Összejött egy csoport, amelyben képviseltették magukat a Bratislava Nahlas nevű kiadványtól Ján Budaj, Peter Tatár, a gyertyás tüntetéseket szervező titkos egyháztól Mikloško, Ján Langoš, emellett Fedor Gál és Martin Bútora szociológusok, tőlünk pedig Szigeti László, A. Nagy László és jómagam. Számoltunk vele, hogy majd letartóztatnak, de mivel ez nem történt meg, folyamatosan dolgoztunk tovább. A világ tudtára kellett adnunk, hogy létezünk.

Eleinte meg lehetett szólítani az embereket azzal, hogy folytatódhat az, ami 1968-ban elkezdődött. 20 év hallgatás után megjelent például Alexander Dubček is. Václav Havel és a Charta 77 mozgalom tagjai megalakították Prágában a Polgári Fórumot, ami már kimondottan a rendszerváltásról szólt. Látszott a különbség is köztünk: a prágaiak erre tudatosan, szakemberekkel készültek, és felépítették, hogy pontosan mit is akarnak. Mert, ugye, ki lehet menni az utcára, de ebből még nem áll majd össze egy kormány, amely tudja is, hogy mit kell tennie.

Szlovákiában ez hiányzott?

Kevés szlovákiai csatlakozott a Charta 77-hez, a földalatti egyház nem politikai mozgalom volt, a környezetvédők is más témákkal foglalkoztak. Magyarország viszont ekkor már mérföldekkel előrébb járt, és a kapcsolataink miatt felértékelődött az FMK szerepe is. Mi gyakran utaztunk Budapestre, és számomra az is hatalmas dolog volt, amikor meghívtak a Kossuth Rádióba Havas Henrik és Forró Tamás reggeli műsorába. Mindeközben hatalmas volt a feszültség, hiszen a pozsonyi nagygyűléseknél a szomszédos utcákban ott állt a milícia a páncélkocsikkal.

Miért vonulhatott be a történelembe ez a forradalom bársonyosként?

. . . a prágaiak erre tudatosan, szakemberekkel készültek, és felépítették, hogy pontosan mit is akarnak. Mert, ugye, ki lehet menni az utcára, de ebből még nem áll majd össze egy kormány, amely tudja is, hogy mit kell tennie.

Emlékszem olyan megjegyzésekre, hogy csak feltűnősködünk, és hogy majd jól megkapjuk, aztán panaszkodhatunk. Ez természetes volt, mivel nem tudta senki, hogy ez az erős hangulat, lelkesedés csak Pozsonyról és Prágáról szól-e, vagy átterjed máshová is. Sok helyen kemény ellenállás volt.

Életemben először kerültem be akkoriban a televízióba is, és a felkészült elvtársakkal szemben nem volt egyszerű vitáznunk, márpedig a nép ez alapján döntött. Ők lapozgattak a jegyzeteikben, mi pedig próbáltuk magyarázni, hogy nagyon szép az elmélet, de volt 45 évetek megvalósítani, és nem működik. Végül sikerült országosan, egész Csehszlovákiában elérni az általános sztrájkba lépést, minden jelentősebb nagyüzemben egy órára leállt a munka. Ez jelzésként szolgált az elvtársaknak, hogy itt tényleg sikerült valamit megmozdítani. Innentől pedig beindult a dominó effektus, és egymást követve dőltek be az intézmények.

Közben ki kellett találni, hogy akkor másnap ki ül be a parlamentbe. Át kellett alakítani mindent. Őszintén szólva mindez felkészületlenül is ért bennünket, de

egyetlen dolog volt a lényeg, hogy az Alkotmányból kikerüljön az a hírhedt mondat a Kommunista Párt vezető szerepéről.

 

Hogy szűnjön meg az egypártrendszer, mondjon le a köztársasági elnök, a miniszterelnök, oszlassák fel a milíciákat. Ezekről tárgyaltunk folyamatosan november végétől decemberig, és december 24-én, először, már szabadon ünnepeltünk. Ezt az egészet sikerült vérontás nélkül elérni. Ekkor használták a prágai kollégák először azt a kifejezést, hogy bársonyos forradalom történt. Ugye, Magyarországon is hasonló volt a helyzet, és amikor Antall Józsefen számon kérték az elégedetlenkedők a puha reformokat, akkor hangzott el a híres mondata, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni!”

Dunaszerdahely példamutató volt a vidéki városok között.

 

Nagyon sokat tettek az itteni gyűlések szervezői, többek között Barak Laci, Navrátil Luboš, Németh Ilona, Világi Oszkár, Ravasz Marián… A kultúrház mögötti parkolóban először egy maroknyi ember gyűlt össze, harmadnap viszont már betelt az előtte lévő tér. Közben mutogattak az emberek az ablakok felé, hogy onnan figyelnek minket, és tényleg nem lehetett tudni, hogy géppuska van a kezükben, vagy csak kameráznak. Később az elvtársak elmondták nekem, hogy az egészet felvették, és feljegyezték, ki milyen szerepet játszott.

Szerdahelynek és a magyar vidéknek is nagy előnye volt a magyarországi impulzus. Gyorsan lezajlottak a személycserék, néhány elvtársról azt sem tudtuk, hogy hova tűnt. De senki nem bántotta őket az utcán – emiatt bársonyos a forradalom. Persze foghíjas is, mert sokkal keményebben keresztül lehetett volna vinni dolgokat, de ahhoz akasztani vagy lőni kellett volna.

Azóta eltelt 25 év, és olyan, az előző rendszerből kinőtt politikusok vannak hatalmon, akik igyekszenek elhalványítani a rendszerváltás jelentőségét. Miért tehetik ezt sikerrel?

Közben mutogattak az emberek az ablakok felé, hogy onnan figyelnek minket, és tényleg nem lehetett tudni, hogy géppuska van a kezükben, vagy csak kameráznak. 

A kommunista rendszer ünnepségei visszataszítóak voltak. Felvonultak a rengeteg érmükkel, medáljukkal, pedig mindenki tudta róluk, hogy egyikük sem volt partizán a Szlovák Nemzeti Felkelésnél. A múlt viszont nem volt tisztességesen feldolgozva.

Mi is egyszerű civilek voltunk, és nem tudtuk, hogy anélkül nem lehet tisztességesen végrehajtani a rendszerváltást, hogy állandóan szembesítsük az embereket azzal, hogy milyen volt, és milyen lett. Enélkül a másik oldal kap lehetőséget, és a volt kommunistákból létrejött a mai baloldal.

Könnyű hangoztatni, hogy mennyivel jobb volt az előző rendszer, hiszen sok igazság is van ebben. Egy munkáját elvesztő embert nem érdekli, hogy utazhat külföldre. Elfelejtettünk beszélni olyan dolgokról, mint a szabadság, az emberi jogok. Nem véletlen, hogy ezek a szavak ma már szinte semmit nem jelentenek a fiatal, magukat értelmiségieknek vallók körében. Amiről pedig beszélnek, az az, hogy van-e pénzed, kocsid, illetve mekkora a bankbetéted…?

Felnőtt egy generáció, amelynek nincs kapcsolata ezzel az eseménysorral…

Mindebben benne volt a rendszerváltás után elvesztegetett tíz év, a Mečiar-korszak is. Ez pontosan jelezte, hogy mennyire nem egy lefutott meccsről volt szó, hiszen kiderült, hogy Mečiar Kelet-Európához akar tartozni, miközben a szomszédaink már elkezdték a tárgyalásokat az EU-val, NATO-val.

Szóval a legnagyobb gondunk nem az volt, hogyan ünnepeljük meg ’89-et, hanem hogy elérjük, hogy ez a pasas ne vigye el még rosszabb irányba az országot. Ők pontosan tudták, hogy káoszt kell teremteniük ahhoz, hogy a nemzeti érzelmekkel manipulálni lehessen, és mindennaposak voltak a magyar-, cseh-, zsidó- vagy épp cigányellenes megnyilvánulások. A nemzeti köntöst viselő SNS-nek és a HZDS-nek halvány fogalma sem volt arról, mit jelent a demokrácia, és igényük sem volt rá, csak privatizálták maguknak azt, amire szükségük volt.

Miután ’98-ban ennek sikerült véget vetni, akkor pedig már villámgyorsan arra kellett készülni, hogy felszállhassunk arra a bizonyos schengeni vonatra. Az EU-tól ugyanis a 2004-es dátumot kaptuk határidőként, miközben a szomszédaink már 6-8 évvel előrébb jártak a csatlakozásra való felkészülésben. Át kellett alakítani a teljes törvénykezésünket, összhangba hozni az európaival. Tehát ismét nem lehetett szó ’89 méltó feldolgozásáról.

Ez mintha a mai napig nem sikerült volna, hiszen csak egy szűk kör, amely foglalkozik vele. Mi hiányzik ehhez?

. . . a legnagyobb gondunk nem az volt, hogyan ünnepeljük meg ’89-et, hanem hogy elérjük, hogy ez a pasas ne vigye el még rosszabb irányba az országot. 

Mi soha nem voltunk nyugat-európaiak. A nyugatiak a sajátjaikat civilizáltaknak tekintették, a keletieket pedig barbároknak. Gyanakvással indultunk az EU-ba, és a kiegyensúlyozatlanság azt szülte, hogy a keleti blokkban maradtunk. Az emberek nyugaton csak a gyönyörű tiroli erkélyeket látták muskátlistul, de azt nem, hogy emögött mennyi munka van.

A 2008-as válság utáni helyzet megmutatja az összes problémáját és negatívumát egy demokratikusan működő rendszernek, mert sajnos van. De hát ugye mutasson valaki olyat, ami jobban működik.

 

A társadalom nagyon kis hányadának számít a sajtó- vagy gondolati szabadság, a többpártrendszer. Nyilván mindebben benne volt a mi szorongásunk is, és persze az emberek félelme a változásoktól, a konformizmus iránti hatalmas vágy. A szocializmusban mindenki egyazon szinten nyomorgott. A demokrácia pedig hirtelen arról szólt, hogy mindenkinek ugyanolyanok a lehetőségei, de azonnal megmutatkoznak a különbségek is, hogy ki a talpraesettebb, de az ügyeskedés és az irigység is hangsúlyosabban megjelenik.

Az, hogy egyesek nagyon meggazdagodtak, mások pedig leszakadtak, olyan problémákat hozott fel, amire mi, kelet-európaiak nem voltunk felkészülve. Nincs meg a demokráciánknak az a többszáz éves hagyománya, ami az angoloknak, franciáknak, de még a németeknek is megvan.

 

Ezekben a demokráciákban már megtanulták, hogy negatívumok is járnak ezzel együtt, miközben ennek ellentételezése az, hogy szabad vagy. Kaptunk korábban egy körkérdést, hogy mit tartunk sikernek. Erre a válaszom, hogy szabadságot teremtettem magamnak, és szabad vagyok. A reakció erre, hogy mivel ez nem pozíció, nem vagyon, így ez nem lehet siker. Pedig tudni kellene, hogy az…

A fiatal demokrácia velejárója, hogy mintha belénk lenne kódolva, hogy szenvednünk kell ettől a, akár szlovákiai magyarként kisebbségi léttől?

Az embernek magában kell megteremtenie először az autonóm személyiséget, ismernie kell a céljait, és az azok eléréséhez vezető utat, továbbá hajlandónak kell lennie áldozni rá.

Ezért vagyok dühös a politikusainkra, amikor előhozakodnak az autonómia témájával, mivel sok embernek fogalma sincs róla, hogy mi az, csak azt hiszi, hogy attól lesz majd jobb. Nagyon sokan ezen a téren inkább a dicsőséges bukásra vágynak.

 

Itt kezdődhetne az EU előnye, hogy elkezdünk utazni, körülnézni, és rájönni, hogy nem biztos, hogy nekünk van igazunk, mert másoknak is igaza van, és nagyon sok igazság létezik egymás mellett a mai nyitott világban. Talán ebben a generációban lehet remény, amely kimegy, világot lát, majd azt mondja, hogy gyerekek, ezen érdemes változtatni…!

MEGOSZTÁS
Szilvási Tibor
Európai, szlovákiai magyar, környezet-, állat- és emberbarát fickó vagyok, 2008-tól hír- és kattintásvadász, nyelvtannáci firkász.„Always Look on the Bright Side of Life“ (Monthy Python)