A magyar irodalom megannyi ragyogó szerelmes verssel büszkélkedhet, melyek közül a legjobbakat többnyire ismerik még a kevésbé olvasott emberek is. Ilyen például József Attila: Óda, Szabó Lőrinc: Semmiért egészen vagy Tóth Árpád: Esti sugárkoszórú című alkotása.

Van azonban egy szerző, kinek egyik szerelmes verse szintén megállja helyét a fentebb elkezdett felsorolásban, mégis kevesen ismerik nevét és munkásságát, ő Garai Gábor.

 

Tőle hoztam egy gyöngyszemet mára.

A költőről nagy vonalakban annyit, hogy a 20. század közepén kezdett el publikálni, miután jöttek a remekebbnél remekebb kötetei is, miket többek között Kossuth-díjjal is jutalmaztak. Írt némi prózát, sok színművet, valamint rengeteget fordított. A szocialista magyar kulturális életben a három T (támogatott, tűrt, tiltott) felosztásában az államilag támogatott alkotók közé sorolandó.

Visszatérve, az említett vers címe Töredékek a szerelemről, mely hasonló hangulatú, mint József Attila Ódája, hiszen elképesztő módon magasztalja kedvesét.

A szerelem okozta megalomán érzések verse ez Garaitól, gyönyörűen megfogalmazva. Én először Latinovits Zoltán előadásában találkoztam vele, magával ragadott, és kitáncoltatta belőlem azt a fajta hangulatot, mely szerelmes napjaimon szokott átjárni. Remélem, nektek is elnyeri tetszéseteket.

Töredékek a szerelemről

 

Ki megvigasztaltad a testem,

áldott legyen a te neved.

Hazug voltál, hiú, hitetlen?

Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.

Nincs áhitat már nélküled.

Csak nemléted fekete szörnye,

és kábulat és szédület.

 

És csönd. Irgalmatlan magányom

többé már meg nem osztja más.

Vár végső szégyenem: halálom.

S nincs nélküled feltámadás.

*

Lehet, csak a hibátlan testedet

szerettem, s föltárult, elengedett

szépséged gyújtottam ki a szilaj

szenvedély képzelt lángcsóváival?

Lehet, hűséged, vadságod csupa

varázsolt rongy volt, festett glória:

én rádbűvöltem rajongón – te csak

eltűrted jámbor hóbortjaimat?

Lehet, hogy így volt.

Akkor is neked

köszönök mindent – s elvégeztetett.

Fönntart még a tőled vett lendület.

Már semmi sem leszek tenélküled.

*

Immár aligha változom meg:

minden vonásom végleges.

Mi eddig eszmém s mámorom lett,

eztán sorsom törvénye lesz.

*

Aláaknázott terepen

lépkedek feszes nyugalomban.

Dühöm csak jelentéktelen

legyek dünnyögésére robban:

a folytonos életveszély

morajától szemem se rebben;

minden reményem benned él,

halálomnál véglegesebben.

*

Mire megszüljük egymásnak magunkat,

kihordunk annyi kínt, kívül-belül,

hogy elszakadni egyikünk se tudhat

többé a másiktól:

feltétlenül

valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –

S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,

fele bánatod én veszem magamra,

és bűneid felét is vállalom.

*

Mióta szeretlek, eszméletem

minden percében rád emlékezem,

álmomban is te őrzöl meg talán,

rólad tudósít munka és magány,

veled lep meg hajnalom, alkonyom,

s hozzád megyek, ha tőled távozom.

*

Nincs itt más lehetőség:

lélek-fogytig a hűség

szálai két szeretetnek

végképp összeszövettek…

*

És Penelopém vár odahaza,

szövi a remény álom-szőnyegét.

Nincs termő nyara, kacér tavasza,

néki ez a telt öröklét elég,

hogy el ne múljék tőle a varázs,

mit érkezésem, a bizonytalan

sajdít belé, s a halk vígasztalás,

hogy csak őérte őrzöm meg magam.

MEGOSZTÁS
Rásó Attila
Körülbelül 10 éve foglalkozom mélyebben irodalommal, 8 éve pedig verseket is írok, mikkel lehetett találkozni az Opus folyóiratban, az ujbekezdes.hu, az f21.hu platformokon, de akár a Pátria vagy a Tollas rádióban is. Életem az irodalom és az olvasás.