A magyar irodalom megannyi ragyogó szerelmes verssel büszkélkedhet, melyek közül a legjobbakat többnyire ismerik még a kevésbé olvasott emberek is. Ilyen például József Attila: Óda, Szabó Lőrinc: Semmiért egészen vagy Tóth Árpád: Esti sugárkoszórú című alkotása.
Van azonban egy szerző, kinek egyik szerelmes verse szintén megállja helyét a fentebb elkezdett felsorolásban, mégis kevesen ismerik nevét és munkásságát, ő Garai Gábor.
Tőle hoztam egy gyöngyszemet mára.
A költőről nagy vonalakban annyit, hogy a 20. század közepén kezdett el publikálni, miután jöttek a remekebbnél remekebb kötetei is, miket többek között Kossuth-díjjal is jutalmaztak. Írt némi prózát, sok színművet, valamint rengeteget fordított. A szocialista magyar kulturális életben a három T (támogatott, tűrt, tiltott) felosztásában az államilag támogatott alkotók közé sorolandó.
Visszatérve, az említett vers címe Töredékek a szerelemről, mely hasonló hangulatú, mint József Attila Ódája, hiszen elképesztő módon magasztalja kedvesét.
A szerelem okozta megalomán érzések verse ez Garaitól, gyönyörűen megfogalmazva. Én először Latinovits Zoltán előadásában találkoztam vele, magával ragadott, és kitáncoltatta belőlem azt a fajta hangulatot, mely szerelmes napjaimon szokott átjárni. Remélem, nektek is elnyeri tetszéseteket.
![]()
Töredékek a szerelemről
Töredékek a szerelemről
Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhitat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.
*
Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón – te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent – s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.
*
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.
*
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.
*
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.
*
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.
*
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek…
*
És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vígasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.
