Vannak pillanatok, amikor érdemes továbblépni egy klasszikus egymeccses elemzésen, mert szerintem előrelépést az a hozzáállás generál leginkább, ha tárgyilagosan, tisztán és jó szándékkal beszélünk arról, hogy mi a bibi, illetve mi lehetne a megoldás…
A sorozatban harmadik döntetlen elég nehéz helyzetbe hozott minket. Ha nem hozzuk a három pontot az utolsó bajnokin, akkor gyakorlatilag agyfeszítő, hektikus és kellemetlen hetek és hónapok következhetnek.
Számunkra a bajnokság része a play-off alsó kategóriájában elég nagy érvágás lenne. Tehát most jó lenne, ha nem beszélnénk mellé, mert ráfizetünk – mindannyian.
Kezdjük az utolsó két meccsel. Valami miatt elveszett a teamspirit. Paradoxon, de szerintem a magyar szövetségi kapitány-választás eléggé befolyásolta Rossi edzőt. Rengeteg kijelentés, és mindez szezon közben. Nyilvánvaló, hogy Rossi kisebb-nagyobb csalódást érzett, miután nem őt választották. Nem tagadja, hogy nem érzi magát úgy itt, ahogy elképzelte.
Ehhez valahogy hozzájárultunk mi is, a média, a szurkolók és a klub is azzal, hogy eléggé veszélyes személyi kultuszt építettünk László Csaba köré.
Rossiból érezhető a frusztráció, ami emberi szempontból érthető, de szakmai szempontból nem egy ,,csapatjátékos hozzáállás”.
Leekens. Kalmárt figyelte. Zsolt azon a meccsen az individuális teljesítményre alapozott, ami viszont kontraproduktív, mert egy edző csapatot épít, nem pedig tizenegy csapatot egy mezben. Picit tragikomikus volt ebből a szempontból Vida két ollózási kísérlete, amikor, ha párbajba megy, akkor valószínűleg segít ezzel a csapatnak. Megjegyzem, ezen a meccsen Pacsi, aki foci szempontjából szinte Zsolt ikertestvére, alig kapott labdát…
Egy kis meccselemzés
Nyitra. A Leekens jelenléte adta túlmotiváltság mellett, Rossinak lépni kellett volna. A nyitrai kapu mögött álltam, és láttam, hogy a kétméteres kapus mindent lát…
Szükség lett volna a Nyitrát betömöríteni a tizenhatosba és a környékébe. A szélsők bizony abszolút nem játszottak az oldalakról agresszívan befelé a tizenhatosba, de leginkább az agresszív és dinamikus segítséget a két középhátvédtől (persze úgy, hogy biztosítva lennének) hiányoltam. Az alapján, amilyen területen játszott a Nyitra, kisebb gondok nélkül betömörülhetett volna a tizenhatos, így pár pöccintett vagy spiccel rúgott lövés bepottyant volna – szinte lehetetlen a kapusnak hárítani olyan lövést, amelyet nem lát.
Eperjes. Jobb csapatunk van, aktívabbak voltunk, többet birtokoltuk a labdát, de egy lényeges különbség volt a két csapat között. Az eperjesiek defenzív taktikát választottak, ami nem bűn, de emellett ragyogóan működött nekik az átmeneti fázis – minden téren. Zökkenőmentesen és gördülékenyen vitték fel a labdát, és nem amiatt, hogy mi támadtunk – a felhozataluk már a saját tizenhatosuknál mintaszerű volt.
Sajnos, nekünk nem volt ilyen az átmeneti fázis, mert a passzolás pillanatában sok játékosnál hiányzott fejben a csapatszellem.
Valahogy a közegünkből is hiányolom a csapatjátékot, és sajnos, vagy hála istennek, a focit nem lehet átvágni (általában vulgárisabb szót használok), így meg is van a széthúzásnak az eredménye. Senkinek, ismétlem, senkinek se, szolgája a DAC, mindannyian a DAC történetének alkotói vagyunk, kis részecskék a nagy DAC-mozaikban.
Minden hamis hang előbb vagy utóbb kiérdemli a ,,méltó” választ, minden tiszta szív és lélek tett pedig a MÉLTÓ elismerést.
Itt az a pillanat, amikor szeretnék kiemelni egy játékost. Pacsi. Ugye emlékeznek arra, amikor a metroszexuális volt a legszebb jelző, amivel illették az emberek, és én is nagyon kritikus voltam hozzá.
Erik viszont megváltozott, leginkább a hozzáállása. Igen, gólok, a Kalmárral való eszméletlen összhang…
De az, ami engem érdekel, az másvalami, az inkább a küzdősportokban észlelhető harciasság, a küzdés az ember fizikai határain túl, a csapatszelleme.
Számomra ez a foci iránti tisztelet és alázat, amit Pacsi bemutatott ebben a szezonban, az egyik legértékesebb sportteljesítmény a stadionunkban az utóbbi években. Valahol a csapatnak is így kellene kinéznie és ezt kellene sugároznia.
Hm… Ez az a pillanat, amikor lépni kell, mert kezd elszállni a csapatszellem, amit nem hoz vissza egy nagyobb prémium sem, ennek természetesen módon kell visszatérnie a csapatba, hogy annak a több ezer embernek hihető jelenség legyen.
Az egyik legtermészetesebb dolog, ha ilyenkor a kabinban megszólalnak a tulajdonos szavai – egy higgadt, erős és férfiasan tiszta apelláta.