Azon kaptam magam a minap, hogy korábbi edzőnk zseniális eszmefuttatásán gondolkodom. Hogy könnyebb legyen a helyzetem, az ásványvíz helyett kólát töltöttem a pohárba, félig. Most félig tele, vagy félig üres, de legalább nem átlátszó! Aztán fogtam magam, és inkább megittam. Keserű volt, édesen keserű.
Mindaz, amiért szeretem a focit, most kissé a háttérbe szorult. Az eredmények tekintetében nem panaszkodhat az ember, de valami mégis hiányzik. Ott van egy negyedik hely, viszont, ha azt nézzük, mekkora életérzést teremtett a DAC, a mutatott játék eltörpül ez mellett. Épül a szentély, de most már „épülhetne” hozzá illő csapat is!
Számtalan vélemény, és megannyi emberi sors. Egy szurkoló győzni akar!
Ez rendjén is van. A focista sem azért megy ki a pályára, hogy szimplán beleizzadjon a mezébe.Egy edző, ha dolgát elvégzi, egyben mint pótszülő „neveli” a keze alatt futkosó „tanítványokat”. Győzelemre neveli! Mennyire banális duma ez kérem szépen, de mégsem úgy működik, ahogy kell. Ahogy kéne! Kinek a dolga eldönteni, valóban így van-e? Az enyém nem. Csak magaménak érzem és tehetetlen vagyok. Kedves olvasóm, Te hogy vagy ezzel?
Most kiittam a poharam, de tavasszal megint szomjas leszek!
Tudom és érzem, hogy a szenvedély nem múlik el csak úgy. Nem lehet sem elfojtani, sem megtiltani. Szabadjára kell engedni néha a szellemet a palackból. Szárnyalni! Érezni, ahogy átjárja a testet. Győzelem vagy bukás. Élet vagy halál. Ez a foci, nem több és nem kevesebb. Talán nem kéne ennyire komolyan venni, mert csupán sport.
Ja, hogy sport? Persze az, de nekem mindig is több volt annál!
Most is több volt! Beleláttam a Pacsi fejébe, és átéreztem a fájdalmát. Annyira tudtam, mi játszódik le benne, sajnos megtapasztaltam nemrég hasonlót.
Tudtam, hogy gólt rúg majd! De megláttam a lelátón egy kedves barátom könnyes szemét, gyermekien ártatlan tekintetét is. Szóval, ne mondja senki, hogy egyszerűen csak sport. Nem fogom elhinni, akkor sem, ha megesküszik rá! A foci maga az élet, a foci az, ami éltet. A lelátó, meg a zöld gyep. Még az illata is sajátos, semmi máshoz nem fogható.
Ennek ellenére jelenleg, csak ennyi tellett tőlem. Egy történetet végét ért és – kiégtem!
Többet nem tudok,
Csak neked dúdolni halkan.
Néznek a csillagok,
Bennem most is béke van.
Tavasszal ismét lángba borul minden. Tudom, hogy minden rendben lesz! Meg van ez írva odafent, csak türelmesen ki kell várni a megfelelő pillanatot. Aki nem bírja a tempót lemarad, de jönnek majd újak. Felszállnak a száguldó vonatra, új célt és új értelmet adva a küzdelemnek. Csak rajtunk múlik, meddig utazunk!
(Roberto)