Zuhanás a mélybe, mentőhálóval
A következő két esztendőben sem termett sok babér a Sport utcában. A stadion falai között szellemként kísértett a kiesés réme. Ott volt még a lelátók kongó üressége, pár elvetemült csodabogárral, akik töretlenül hittek a csodában. Talán a Liverpool nótáját dúdolva, hétről hétre kísérték a csapatot, mindenki ismert mindenkit. Mert ahogy az a bizonyos nóta mondja – pocsék fordítással, angolból:
„Soha nem sétálsz egyedül, ha viharban jársz, tartsd fel a fejed, és ne félj a sötétségtől!”
2004/2005 – Tovább tevegelünk, irány Irán
Štefan Horný személyében megint új trénerünk lett, segítője, Vladimír Kinier „tavalyról” maradt nálunk. Nem maradtak viszont a perzsák, sem a muftik. Aztán bejelentkezett egy másik brancs, Nejad Szafavi irányításával. Héttagú igazgatótanács alakult, köztük öt iráni és két hazai, Antal Barnabás és Patasi Ferenc. De mi a mennykő akart lenni ez a felállás, még most sem tudható.
A második liga tizedik fordulója keretén belül az akkor mélyrepülésben lévő pozsonyi Slovant fogadtuk. A folyamatosan minket a Duna túlsó partjára küldő vendégszurkolóknak, „szpíkerünk” Bíró Tomi tartott történelem órát:
„Nekünk már ezer esztendeje ez a hazánk!”
Valószínűleg annyira megtetszett az előadás, hogy viszonzásul beugráltak a pályára. Talán a gyepszőnyegből szerettek volna hazavinni egy kis szuvenírt?! Az őszi idényt végül a 14. helyen zártuk, hogy miért? Talán mert több hónapja késtek a fizetések, mivel ismét leléptek a „tőkeerős” (sic!!!) befektetők. A helyzet lassan hajmeresztőbben alakult, mint egy mexikói szappanopera, ahol Juan Carlos, a kertész kibabrált a hacienda gőgös urával. Az év utolsó edzésén Šanta Imre képviselte a vezérkart, Horný edző szerződése pedig lejárt.
A téli felkészülést hátráltatta, hogy alig maradt egy csapatra való játékos a DAC-nál. Nem volt ember, aki megmondja, hogyan tovább, az edzések is elmaradtak. A dunaszerdahelyi Városháza levelezésbe kezdett a többségi tulajdonosokkal, de azok valószínűleg elfelejtették a város irányítószámát, mivel nem írtak vissza. Aztán mégis nekivágunk a bajnokságnak, edzőnek egy ismerős arc, Fieber Péter érkezett. Kisebb fajta csodát vitt véghez, és a nem túl acélos csapatkerettel rendelkező dunaszerdahelyi csapatot a nyolcadik helyre hozta fel. Májusban megírták az újságok:
„Vége a perzsa uralomnak!”
– hivatalosan sosem volt ugyanis az irániaké a klub, mivel a tulajdonosváltást elfelejtették bejelenteni a cégbíróságon. Pancserok! Csupán a négy iráni labdarúgó játékengedélyével rendelkeztek. Csapatunk legjobb góllövője Bognár Péter volt 5 találattal, keretünk pedig a következő „harcosokból” állt:
Kobr, Šanta – Hrabač, Houšť, Nagy J., Olejník, Kostka, Nagy P., Mlíka, Hrubina, Domík, Bognár P., Lopú, Kundra, Fabuľa, Belkovics, Andrejko, Konečný, Kršteňanský, Sani, Susko, Zlacký, Čeredejev, Horochonič, Straka, Egri, Loj, ifj. Medgyes J., Jurčák, Sováb, Máša, Buka, Drobný.
2004/2005 – 8. DAC (30 12-6-12 33:45) 42 pont.
2005/2006 – Köszönő távirat Puhóba
Újfent átszervezés előtt állt a pontvadászat. A tizenhat csapatból az utolsó 6 sorsa a kiesés! És mi a végén a vonal alá kerültünk. Ez a vonal jelentette (volna) a süllyesztőt. Elkönyveltük, szomorkodtunk, nem volt mit tenni. A bajnokság után pár nappal aztán jött egy jó hír számunkra. Az első ligától búcsúzó Puhó gárdája egyenesen a harmadik vonalba pottyant, a Homonna meg tett egy szívességet, nekünk pedig megmaradt a második osztály. Megmenekültünk. (Most még!)
Nagy visszhangot keltett a lapokban az is, hogy elindult a DAC honlapja. Mi tudtuk, hogy valójában nem is a klubé, hanem az azt rajongásig szerető szurkolóké. Ugye, kedves (nk), Pierre, meg a többiek?! Köszi mindent, fiúk!
A Kuna – Grajcár – Tóth hármassal a kispadon kezdtük az idényt. Csak futottunk a pénzünk és a pontjaink után. Elfogyott a puskaporunk, így üzentek Fieber Petinek, hozzon már magával abból, ami tavalyról maradt. Tibor Mičinec, a Báró is besegített, hogy a szebb évekhez szokott sárga-kék klub talpra álljon. Volt olyan is, aki többé nem jöhetett Dunaszerdahelyre. Az égi focipályán akadt dolga – tragédia! L
Elment a Fehér Pelé, 58 évet bírt ki az örökké a fociért dobogó szíve. Annyi mindent köszönhettünk Szikora Györgynek, hogy betelne vele egy vaskosabb könyv is! Isten nyugosztalja!
Közben kitavaszodott, és a kormánykerék a Mičinec – Liba páros kezébe került. Lyukas csónakkal, törött evezőlapáttal levegőt is alig kaptunk, nemhogy előre haladtunk volna. Így búcsúztunk a szezontól meg a második ligától. Kezünkben volt már a harmadik osztály sorsolása, amikor jött a már említett feltámadás. Egy fiktív köszönő távirat Puhóba:
Sajnáljuk, hogy nektek nem jött össze – stop
Bocsánat és örök hála – stop
Akkor is a Déácé – nem stop!
Emlékszem vagy fél éve nem ittam már, se’ sokat, se’ keveset, de most ünnepelni kellett. Amúgy is drágább lett a „sárga málna” a sörnél, szóval behúztam egy görbe napot. Fene bánta! Emeltem hát korsómat, egészségre: jövőre veletek, ugyanitt fiúk!
A csapat kerete – akik majdnem kiestek – köztük a 4-4 találattal házi gólkirály Hadviger és Rohovský:
Kobr, Trančík, Šanta – Csölle, Mečiar, Samardžić, Hadviger, Reza, Zich, ifj. Medgyes J., Barmoš, Molnár S., Lipovský, Olejník, Susko, Svrček, Lopú – Rohovský , Urban, Domík, Kundra, Egri, Rajević, Tomasovics, Buka, Drobný, Straka, Bazsó – Ďurica P., Sani, Belkovics, Matejov, Maruniak, Suchánek, Jutka.
2005/2006 – 12. DAC (30 7-6-17 27:51 ) 27 pont.
Szóval maradt a második liga Dunaszerdahelyen. Igaz, csupán egy esztendőre, mert… De ami a mert után következik, arról majd egy hét múlva, ugyanitt. Kitartást Barátaim!
(Roberto)