Egy anya titkos élete (1. rész)

Rita azt mondja, hívjam fel, ha legközelebb bent vagyok a városban. De mire befejezte a mondatát, már ott sem voltam. Hagytam, hogy elsodorjon a tömeg. Küldtem egy hangos viszlát puszit, kis léptekkel elinaltam gyorsan, gyorsan – a hangos puszi is biztos valaki más tarkóján landolt –, s ahogy elfordultam, már máshol jártak a gondolataim. Valójában nincs is kedvem találkozni vele. Mikor először megpillantottam most és végignéztem rajta, átváltozott a szemem előtt azzá a nővé, akivé én is titkon válni szerettem volna. Felismertem magam a mozdulataiban, a ruhái színeiben, a haja fazonjában, közelebbről még a sminkjében is.

Basszus! Kiáltottam magamban. Elég! Nem, nem akarom másban látni magam!

 

Elég volt abból, hogy másodhegedűsként tekintek magamra, aki nem ér fel még a saját mércéjéhez sem. Történt, ami történt. Még mindig látom a visszaköszönők tekintetében a szánalom és a csodálat furcsa egyvelegét. Nem szabadna, hogy érdekeljen, de mégis. Másfél év telt el a haláluk óta. Vajon mit gondolhatnak magukban:

Hogy élhette túl épp ő? Hiszen az ő oldala súrlódott neki a szalagkorlátnak, s kezdte meg a pörgést az autó. A gyerekek apja nem tehetett semmiről. Ha nincs az a borzasztó időjárás, nem történt volna meg a tragédia. Biztosan megint az őrületbe kergette a férjét a szövegelésével, ezért nem tudta az úton tartani a kocsit. Megint veszekedett vele, ahogy mindig tette.

És igazuk van. Egyenesen az őrületbe kergettem a férjem a hosszabb autóutak alkalmával. Ugyan nem látszott rajta soha. Kétlem, hogy a hosszabb, számonkérő monológjaimból akár egy szót is visszaidézett volna. Ez sem érdekelt. Valójában azt akartam tudni, hogy meddig mehetek el. Mint amikor feszíted és feszíted a húrt, és ahelyett, hogy elpattanna, a kezedben marad.

Azt várod, mikor szakad el végre, minden idegszálad megfeszül a tépésben, az meg ehelyett elernyed, mint a letépett virág nedves szára, melyben nincs már élet. Ő sem reagált semmit, még a szemeit sem forgatta. Azokat a mélységesen kék szemeket, amik szinte fennakadtak, amikor 12 éve először meglátott a klubban.

Szeretett egyedül szórakozni járni. Mindig a tánctér hátsó, legsötétebb pontját választotta ki magának. Kezében a kedvenc sörével, fejét finoman bólogatva élvezte a rockkoncertek vadító ütemét. Nem adta át magát, láttam rajta. Nem, az nem ő lett volna. Ez volt számára a kéj. Az elnyújtott élvezetet szerette. S később is, amikor már házasok voltunk. Megőrült értem. Tudta, hogy tudom a titkát. Imádta, hogy nem adom át magam egykönnyen. Mindig hosszan szerelmeskedtünk, lassan és ütemesen.

 

Azon az estén is, amikor először megláttam, egykedvű mosollyal az arcán élvezte az egyik legtehetségesebb fiatal rockbanda első nyilvános koncertjét. Keserű sörét kortyolva, a páragőzös kocsma leghátsó szegletének titkos zugába bújt. A sötét uradalom trónjának bitorlója volt ő.

Egy teljes éven keresztül csak figyeltem, izgatott a kíváncsiság. Csapoltam a söröket a vasbakancsosoknak, a magam fehér pulcsi-vászon cipő kombómmal pedig mindig kilógtam a sorból.

Egy helyen ismertünk csak egymásra, fejünk ringatásának ismétlődő ütemében, a fiatal rockerek izzasztó zenéjének ritmusában, ahol mindketten kéjes izgalommal élveztük azt. Egyedül, titokban, a magunk belső csendjében. Egykedvű mosollyal az arcunkon.

Mennyire más lettem azóta. Elvett. Megszülettek a gyerekeink. Zsóka már 8, Ábel pedig 6 éves. Nem hagytuk a véletlenre.

 

Nagy családot szerettünk volna. Hangos kacajokkal, örök csibész gyerekekkel és el nem halkuló rockzenével. El nem halkuló lélekzenével.

Emlékszem, azon a napon is szólt valami a rádióban. Akkor is valami ütemes. A kicsik csak hallgattak hátul. Meg sem mertek szólalni, ahogy tették általában, amikor veszekedtünk, azaz veszekedtem az apjukkal. Ő viszont azzal az igéző mélykék tekintetével szeretett volna a szemembe nézni. Ez volt az ő nehézfegyvere. Tudta, hogy belenézve úgyis megnyugszom.

Nem kellett sok, pár másodperc, pillantásaink kifejező játéka: szeretetteljes, mégis kérlelően parancsoló.

Akkor este ez volt az utolsó. Akkor este haltunk meg. Én vagyok az egyetlen, aki még mindig lélegzem. Ők már nem.

 

MEGOSZTÁS
Kürthy Judit
Anya és feleség, a szabadidejében viszont egy fúró-faragó barkácsmániás, koszosruhás pimasz hölgy. Izgága, okoskodó, az élet igazságain elgondolkodó és a föld felett egy méterrel közlekedő naiv lény.