Óriási visszhangja volt akkoriban a Rapid–Padány mérkőzésnek járási futballberkekben, és ha jól emlékszem (időhiány miatt nem tudok információkat kérni a JLSZ archívumából), a bajnokság végén a Rapid a második, a Padány pedig a harmadik helyen végzett a tabellán. 

A nyári szünet alatt ifj. Mészáros Józsi hívott fel, hogy beszélni szeretnének velem, így a Rapid „főhadiszállásán”, a Mini presszóban találkoztunk.

Az előző részek:

Volt egyszer egy Rapid Dunaszerdahely I., II.

A randevún id. Mészáros „Melles” Józsi, Posztobányi Csaba, Bíró Béla és néhány törzsvendég várt, akiknek szívügye volt a Rapid.

– Szeretnénk, ha elvállalnád a Rapid irányítását – közölték velem a kérésüket.

Kapásból igent mondtam, pedig tudtam, nagyon jó kis csapatot hagyok ott miattuk.

 

A tárgyalás utáni napokban felhívtam id. Lelkes Vincét, azt az embert, akinek az edzői karrierem kezdetét köszönhetem, és baráti viszonyban elváltak útjaink.

Elkezdődött a nyári felkészülés a bajnokságra, elkészült az edzésterv, a kitűzött cél pedig egyértelműen a járási második osztály megnyerése volt. A csapatlétszám teljes volt, az edzés látogatottsága pedig minden tréningen a maximális létszámban folyt. Mivel csak pár hét marad egy nyári felkészülésre, és kezdődik a bajnokság, nem bántottam az edzésmennyiséggel a fiúkat, de fél füllel visszahallottam, ha nyáron így edzünk, mi lesz télen, aggódtak páran a csapatból.

Óriási mentális segítség volt számomra, hogy a csapatból többen birkózó múlttal rendelkeztek, és legjobb barátom, egyben játékosom, Raisz Szilárd nélkülözhetetlen közreműködése lökést adott szinte minden játékosnak. 

 

Le kell írnom, hogy ezekben az időkben Dunaszerdahely közbiztonságában elképesztő káosz volt, és jó pár „csintalan” gyerek talált megélhetést, na nem a malterkeverésből. Kisváros lévén, nem voltunk ismeretlenek egymásnak, és volt, hogy nem egy edzésünkre, mérkőzésünkre kilátogattak.

Sátor Lajos vagy Veréb Riki, ha éppen nem volt más „dolguk”, imádták a csapatot. Így ragasztották ránk a Maffiacsapat nevet, ami szinte egész létezésünk alatt végigkísért bennünket.

Nyilván voltak olyanok, akik eredményeinket annak tulajdonították, hogy megfélemlítettük ellenfeleinket és a játékvezetőket, de ezt hadd ne kommentáljam. 

 

Megtörtént eset, hogy idegenben játszottunk, és a 80 éves papa beszólt a pálya mellől a játékosomnak: ne rugdalj te lóf@sz, hiszen mi vagyunk itthon, erre a szurkolóink közül átszólt valaki „nana, öregúr, mindjárt hozzuk a géppuskákat, itt vannak az autóban”, ami persze nem volt igaz, és óriási röhögés kísérte.

Vagy amikor…

Na, de ez már egy újabb rész, tehát folyt. köv. 🙂

 

MEGOSZTÁS