Kelet-afrikai faluk közt utazunk, a kezem mocskos, a testem izzadt, az otthon vásárolt kézfertőtlenítőm napokkal korábban elfogyott. Egy rozoga viskó előtt állunk meg, a sofőr azt mondja, hogy itt lesz az ebéd. Főtt rizzsel és spenóttal kínálnak, előtte elmennék kezet mosni, irányítanak, hogy merre menjek.

Vendégszerző: Durica Katarina

A csapból sárgás, barnás folyadék csöpög, ebben kéne megmosnom a kezem. Inkább a nadrágomba törlöm. Forró teával kínálnak, később megtudom, hogy a sárgás folyadékot forralják fel és abból főzik. Megeszek egy púpozott tál rizst, amikor a második adagért nyúlok, egy csótány mászik fel a rizzsel teli tálra, aztán onnan a nadrágomra ugrik. Lerázom, ő meg iszkol a kijárat felé, ahol elkapja egy macska.

„Ezért tartunk macskát, itt, Afrikában a cicák is haszonállatok, ők kapják el a csótányt és a kisebb kígyókat” – magyarázza nekünk, tudatlan európaiaknak, hogy mire is való igazából egy macska a vendéglátónk.

Hozzáértem egy csótányhoz, és nem tudok kezet mosni. A hajnali utunk előtt vásároltam két palack vizet, gondoltam kitart, elég lesz kézmosásra is, de az újságíró kollégám rosszul lett, így az egyik palack tartalmát arra használtam fel, hogy törölgetem nedves zsebkendővel az arcát.

Elfogyott a vizünk. Kiszáradt a szám, azért eszem annyit a rizsből, pedig nem is kívánom. „Hol tudunk vizet szerezni?” – kérdezgetjük folyton. Ők adnak nekünk, ne izguljunk, mondják. Mi elkényeztetett európai újságírók inkább a saját márkás, fóliázott kupakos vizet szeretnénk. De olyan itt nincs. Ők is olyat szeretnének, de itt olyan nincs.

 

A szerencsés helyeken vízvezetéken szállítják a falukba a vizet, de nem elegendőt, túl kevés jut egy-egy családnak. Így a férfiak reggel útra kelnek és megcsapolják a vízvezetéket. Mennek velük a gyerekek is az edényekkel.

A Kenya–Tanzánia határátkelő közötti falvakban, aminek egyikében minket vendégül láttak, gyerekek nem járnak iskolába, a nyugati civil szervezet, ami a közeli iskolát építette, morgolódik és megfigyelőket küld, akik szorgalmasan jegyzetelik a számokat és adatokat. Aztán a jelentésbe az kerül, hogy nem járnak iskolába, mert reggel az asszonyok magukkal viszik a gyerekeket, mennek közösen a forráshoz, a kúthoz vízért. A nagyobbak nagy teli edényekkel, a kisebbek teli poharakkal térnek haza. Egész napos művelet ez. Az egész falu élete az ivóvíz körül forog.

Ha nincs víz, nincs semmi. Nincs finom étel, nincs rendezett otthon, nincs zuhanyzás, nincs hygge meg órákig a habos fürdőkádban pancsolás. Nincs lakberendezés meg önmegvalósítás. Csak egy monoton körfogás a víz körül, hogyan szerzünk vizet – mikor megyünk érte – kivel indulunk útnak – hogyan hozzuk haza – hogy használjuk fel az utolsó cseppjét is.

Itthon, a Csallóközben nagy luxusban élünk, még hetekkel az afrikai utam után is szíven ütött az érzés, hogy megengedem a csapot, és folyik a víz. Pár hete pedig az hír ütött szíven, hogy ez a víz is szennyezett.

 

Atrazin. Vereknyei tároló, amiből szivárog a méreg, a szennyvíz nem megfelelő tárolása és a többi méreg és felelőtlen cselekedet, amivel magunk alatt vágjuk a fát. És azt is engedjük, hogy mások vágják.

Európa egyik legnagyobb természetes felszín alatti vízkészlete fölött élünk, ne tegyük tönkre, és azt sem engedjük, hogy mások tegyék tönkre.

MEGOSZTÁS
Klikk Out
Havonta megjelenünk nyomtatott formában, de naponta itt vagyunk friss hírekkel, érdekességekkel.