A magyarok, mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok multán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.
Johann Gottfried Herder
Talán mindenki, aki a 10. osztályt átlépte, hallott már a herderi jóslatról, mely a fent idézett szöveget tartalmazza. Ugyanis a középiskola második évében tanulhatunk először a 18. század végén hazánkban is megjelenő felvilágosodásról.
A cikk egy részlete a Dunaszerdahelyi.sk-val folytatott együttműködésünk révén kerül közlésre.
Szerző: Vincze Bence
A német költő ezt a kijelentését ebben a korban ejtette el, egyfajta mellékes megjegyzésként, ám a magyar „nyelvforgatókra” hatalmas hatást gyakorolt, az egyébként is levegőben forrongó nyelvújítás időszakában. Legnagyobb félelem az volt, ami már a kezdetektől fogva belül, akár titkolva, akár kikiáltva érdekelte még a magyarságot is;
mi lesz velük ebben a szláv tengerben, ami körülveszi őket/minket?
Rengeteg jóslat volt arra, hogy mire a 20. századba érünk a magyar nyelv nyomtalanul beleolvad valamely szláv nyelvbe, később ebbe a félelembe a német nyelv is becsatlakozott az Osztrák-Magyar Monarchia idején. Hogy egy kis nyelvtörténettel is okosodjunk, ennek az egyáltalán nem alaptalan óvatosságnak és félelemnek szeretném bemutatni a gyökereit és egy kicsit tisztába rázni azt az tévedést, miszerint ez a szláv nyelvi hatás ami érte a magyar nyelvet romboló és káros lenne.
Először is érdemes leszögeznünk azt, hogy hazánk anyanyelvi hozzáállása már-már egyedi számba megy. Kevés nemzet ragaszkodik ennyire a kultúrájához és tradícióihoz, ami természetesen egyáltalán nem alaptalan viselkedés. Ám ehhez a történethez szorosan hozzátartoznak a szláv népek és nyelvcsaládok már legalább 12 évszázada. Ez az, ami sokaknak szinte elképzelhetetlen.
Minap egyik ismerősöm förmedt rám a cikktémám elmesélése során, hogy “ugyan ne szórakozz velem, majd a paraszt szlovákok, akiknél még én is idősebb vagyok vannak kapcsolatba velünk több mint ezer éve…” – Hozzáteszem, olyan téren egyértelműen igaza volt a barátomnak, hogy a szlovákok tényleg nem lehettek, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenleg fennálló szláv népnevek(szlovén, szlovák, lengyel) közül egyik sem lehet öregebb 300 évnél, mivel a szlávok szétválása, nyelvcsoportjaik megkülönböztetése nagyjából a középmagyar korba, azaz a mohácsi vészt(1526) követően volt kivitelezhető, de akkor sem feltétlenül történt meg.
Ezáltal miért is lett volna szükség arra, hogy bármilyen megkülönböztető névvel illessük őket. Egyszerűnek hatott a korban a [sclavi], azaz a szláv szó korábbi megfelelője, mely a Pannóniában és Kárpát-medencében élő szlávságot jelölte.
A mi nagy Anonymusunk Gest Hungarorumában is jelentős szerepet kapnak a szlávok, érdekes, hogy a 13. században keletkezett történeti mű két fajta szlávságot említ, az első csoport az, melyekkel hadakozunk és határainkon kívül helyezkednek el, a másik csoportjuk az, akikkel együtt élünk, ezáltal a magyar népbe, egy nemzet alá szerveződve beszél róluk.