Ha elvállaltad, csináld, de akkor szóljon rendesen!
Hosszú, forró nyár volt 2014-ben. Mit is várhat az ember az év legmelegebb évszakától, mint verőfényes napsütést, tikkasztó hőséget, na és persze DAC-győzelmeket! Száztíz éves volt a klub abban az évben.
Zakatolt a vasparipa alattunk, hazaérve a kirándulásból, hanyagul ledobva a bőröndöket az első utam a DAC-stadionba vezetett.
Nyitókép: Jojo Samek
Az út porát magamon hagyva, fiammal loholtunk a DAC–Nagyszombat derbire. Akkor még Zoltánkával a ketrecben a DAC 110-es jubileuma alkalmából egy, a klub történelmi címereit bemutató molinót húztunk a fejünk fölé. Hosszú évek után ismét műsorfüzet várta a szurkolókat, aminek főleg a magamfajta gyűjtők örültek a legjobban. A meccsen végül nem született gól, sem az egyik, sem a másik oldalon.
A harmadik fordulóban, egy idegenbeli mérkőzés után vezérszurkolónk „bedobta a törölközőt”. Gyorsan kellett cselekednünk, hisz’ nyakunkon volt a Kassa elleni hazai mérkőzés, és a nyájnak pásztor kellett. Két napig gondolkodtam, mi lenne, ha… Mivel rajtam kívül nem volt más jelentkező, a meccs előtti napon, életemben először tartottam megafont a kezemben. Kb. olyan érzés volt, mint megtanulni biciklizni.
Itt a gomb, ezzel kell bekacsolni, aztán ide kell jó hangosan kiáltani azt, amit éppen a meccs hangulata, vagy az eredmény megkíván.
Kívülről ismertem minden szurkolói dalt és rigmust, de a biztonság kedvéért felírtam egy cetlire mindegyik címét. Egy kérdés maradt nyitva: megafon vagy mikrofon? A „kisebbik” megoldás tűnt ésszerűbbnek egy „zöldfülűt” a mélyvízbe dobva.
Elérkezett hát augusztus második napja. Fehér ingben, reszkető lábakkal kiálltam a B-közép elé.
Hogy a reszkető lábak megpihenjenek, arra kilencven percet kellett várnom. Kilencven hosszú és kemény percet. A legjobbkor jött az idény első győzelme! Számomra a túlélést jelentette, a tábornak meg új cápója lett. Ja, és a cetlire felírt dalcímeknek mi lett a sorsuk? Bevallom, elfelejtettem elővenni, így nem „puskáztam”. Valószínűleg azért nem jutott az eszembe, amiért a nevemen is gondolkodnom kellett néha. Ezt teszi a lámpaláz. Meg lehet szokni, és kezelni. Oldani. Ahogyan az is természetes volt, miképpen az életben, úgy itt sem érhet el semmit az ember erőszakkal.
Szívvel, annál inkább. Egy köszönömmel, egy kézfogással, vagy egy baráti szóval, sokkal őszintébb!
A következő megálló Szenyice, ahová autóbuszos utazás vezetett. Átjutva a Kis-Kárpátokon, klasszikus megálló a jablánci Zahorán vendéglő parkolója, sok szomjas sárga-kék torok csillapítója. Ha véleményeznem kéne a honi stadionokat, a szenyicei, bár nem egy Maracana, de gyönyörű építmény. Talán pont a méretei és az egyszerűsége miatt. A nagy „kékségében”, sárga pólóban kb. olyan, mint egy kerti parti a családdal hétvégén. Közel álltunk a győzelemhez, de a végeredmény 2:1 oda…
Biztonsági kapu nyílik a DAC-stadion sarkában, belépnek rajta a fellépők. Ez még nem foci, „csak” a Nélküled, attól az embertől, aki az éneket „dalba mondta”. Több ezren a lelátón, és Nyerges Attiláék élőben. Sálak a magasban! A miavaiak elleni hazai meccsen Černák lába sült el és nem a kapanyél. A „kölök” (bocsi Roli!) gólörömében ott volt a felszabadultság, pedig ő sosem volt az az izgulós típus. Inkább egy pimasz kamasz a zöld gyepen…
Majd egy besztercebányai 0:0 volt soron. Úgy nyolcvanan lehettünk a vendégszektorban, és a 30. percben felmondta a szolgálatot a megafon. Még jó, hogy a buszban „kipihenve” várt a másik „kibli”, éppen csak kijutni érte volt nagy kihívás. A láncra vert kaput pár perc unszolás után sikerült csak kinyittatnom, és hogy ne féljek, a húsz méteres úton rendőri kísérettel ébresztettem fel a buszsofőrt.
Ez már működik? – kérdezte talpig harci díszben az egyik. Kérem, várjon, kipróbálom, majd felé tartva, HAJRÁ DAC!-cal indítottam. Működik!
Szerencsémre visszaengedett a stadionba, és a személyimet is visszakaptam. Meccs után a buszban elmélkedve jöttem rá, hogy nem is volt olyan jó ötlet. Nem besz@rni, ez a mottóm! Félni viszont jobb, mint megijedni…
Délelőtt a gulyás rotyogott a katlanban, nem messze a stadiontól. Estére az utolsó tányérral is elfogyott, és DAC oroszlánbarlangja csalogatta a jóllakott, de a győzelemre mindig éhes szurkolókat. Semmi sem tud frusztráltabban hatni a sárga-kék hívekre, mint legyőzni az aktuális első helyezettet. Vagy mégis? DAC–Zsolna 2:2. Kétszer szólt az „Akkor is a Déácé!” Kétszer is vesztésre álltunk, de a végén úgy ünnepeltük a csapatot, mintha győztünk volna. A küzdeni akarás egyenlő a győzelemmel, és amennyiben van akarat, a „jutalom” sem marad el!
(Folyt. köv.)
(Roberto)