Megnéztem egy filmet. Mégpedig egy olyat, amit ajánlás nélkül be sem tennék.
Egy idős fickó játszik benne és valami fiatal lány, aki alig bukkan elő. Van benne még sok dísztárgy, antikvitás, aukciók, szóval első hallásra tök unalmasnak tűnik. Mégis írnom kell róla, mert ez a két óra valójában teljesen másról szól.
A szerelemről. Annak egy furcsa fajtáról.
Az idős fickó Geoffrey Rush, aki zseniális, a hölgy pedig Sylvia Hoeks. Olasz film, olasz rendezővel, Giuseppe Tornatoréval, a filmzenét pedig nem más, mint Ennio Morricone írta.
The Best Offer (2013)
IMDb 7,8
Ha még eddig sem csigáztalak volna fel benneteket, akkor most: ez az idős fickó le fog feküdni a fiatal lánnyal! Van benne sok pénz, csillogás, a végén pedig egy akkora csattanó, hogy az állatok a földön koppan majd.
Egy örök kérdést feszeget igen erőteljesen: mi igaz és mi hamis? Egy aukciós ház idős vezetője, Oldman, aki a szakma rocksztárja, különleges megbízást kap egy örökösnőtől, aki megkéri, hogy vegyen leltárba minden antikvitását a villájában, és bocsássa őket aukcióra. Oldman nem túl nagy örömmel, de elvállalja a felkérést, és megkezdi a munkát. A nő viszont csak nem kerül elő. Megbeszélnek egy találkozót, majd lemondja, ez pedig számtalanszor megismétlődik, mire Oldmannek nagyon elege lesz. A feszültség addig fokozódik, míg el nem kezd kutatni, leskelődni a nő után.
Mély lélekrajzot ad még a barátságról, annak a fajtáiról. Arról, amilyennek lennie kellene, és ami pont nem az.
Azoknak ajánlom, akik
– szeretik a tragikus, szerelmes filmeket,
– akiket érdekel egy idős férfi hétköznapi élete és kudarcainak, sikereinek tragikuma
– aki szereti a csodálatos és értékes antikvitásokat,
– a szexi és titokzatos csajokat,
– az olasz filmeket,
– a remek operatőri munkát és a szuper filmzenét.