KLIKK-ARCHÍVUM

Ebben a csontrepesztő hidegben, ha kinézek az ablakon, eszembe jut a közkedvelt, kilencvenes évek elején játszott, de azóta is számtalanszor ismételt kanadai sorozat. Ahol még szinte a nyári hónapokban is párát leheltek Evonlea lakói…

Fotó: Pixabay

A cikk megjelent a Klikk Out 2012/02. számában.

Előfordulhat, hogy a cikk némely részei már nem aktuálisak, az eredeti hangulatának és üzenetének megőrzése céljából viszont nem módosítottunk rajta.

Eszembe jut, ahogy Felix King egyszer fizika órára azzal szerzett jó jegyet, hogy rájött, az istállóban biciklivel is termelhetnek áramot, ergo hőt, amivel az újszülött borjakat melegíthetik, nehogy elpusztuljanak. Vagy a kissé flúgos zseni, Jasper Dale, akinek mintha minden apróbb találmányát valamelyik Verne-regény ihlette volna. Vagy a visszafogott fiú a világítótoronyból, Gus Pike és a gyakran idegesítő Felicity románca. És még sorolhatnám naphosszat, de inkább visszatérek a „földre”, és körülnézek, hol tartok.

Megyek, és folytatom a minimális kézügyességet, de még annál is kevesebb kreativitást igénylő pötyögést.

Ezeket a sorokat egy műanyag dobozon írom, amihez a kézügyesség minimális szintje szükséges. Ha fázom, feltekerem a tőlem kb. 40 centire lévő radiátort. Ha szeretnék egy hajszálnyit kikapcsolódni, átmegyek a másik szobába, bekapcsolom a másik műanyag dobozt, és bámulom céltalanul egy órán keresztül. Aztán hallok egy kis jelzést, ohh, a G-Talkon írt valaki, jaj de jó. Megyek, és folytatom a minimális kézügyességet, de még annál is kevesebb kreativitást igénylő pötyögést.

Hogy miért jutott ez most az eszembe? Mert Valentin-nap van. Nem, ez csak vicc volt 🙂 Hanem azért, mert rájöttem, nincs iránytűm, sem hőmérőm. A biciklimet egy tavalyi pofaviziten kívül évek óta nem láttam, fejszét pedig egy közelmúltbeli favágáson kívül szintén nagyon hosszú ideje nem fogtam a kezemben. A Facebookon tudom meg egy ismerősömtől, ha hull a hó, és valamelyik meteo-portálon, hogy pillanatnyilag hány fok van kint az ablakom előtt. GPS-szel találok meg egy pozsonyi utcát, de Googlemaps-re van szükségem arra is, hogy megtudjam, milyen messze van Gelle.

Néhány, a saját garázsából kitört „geek” megváltoztatta a világomat, és én ennek örömére megszakítottam minden kapcsolatot a természettel,

 

és a rá ártalmatlan használati tárgyakkal, amelyek bár nem centikre, de legfeljebb néhány méterre vannak tőlem. Átvette a helyüket a maximális kényelem.

Tehát nem a természetnek van szüksége ránk, hanem nekünk van szükségünk rá.

Valamelyik ismeretterjesztő csatornán fut egy sorozat, ami azon a hipotézisen alapszik, mi történne az ember által kialakított világgal, városokkal, eszközökkel, ha egyik pillanatról a másikra csak úgy eltűnnénk. Hát évek múltán a természet egyszerűen lenyelné az egészet. Tehát nem a természetnek van szüksége ránk, hanem nekünk van szükségünk rá.

Elég lenne, ha néhanapján mindenki tenne egy-egy „váratlan” utazást kifele. Igen, még ebben a fogvacogtató hidegben is, mert ha ezt Hetty néni látná, beájulna…

 

MEGOSZTÁS
Szilvási Tibor
Európai, szlovákiai magyar, környezet-, állat- és emberbarát fickó vagyok, 2008-tól hír- és kattintásvadász, nyelvtannáci firkász.„Always Look on the Bright Side of Life“ (Monthy Python)