Mi jó van abban, ami köt? Egyikünk azt mondja, semmi, de másikunknak egy biztos nyugvópontot adhat. Tehát ami köt, az lehet jó és lehet rossz is. Csakis attól függ, hogy mi magunk hogyan is értelmezzük.
Fotók: Pixabay
De ez soha nem ilyen egyszerű. Nem lehet, hogy fogom magam, bezárom az ajtót a hátam mögött, és el is múlt minden fájdalmam. Tudom, hogy nem. Mégis valahogy ezt érzem. Azt, hogy könnyebb leszek, ha azon igyekszem, hogy dönthessek a sorsom felől és úgy egyáltalán mindenről, ami az életemet érinti.
Egyszerűen szabadnak akarom érzeni magam. Józanul szabadnak. Akit a földi törvények még kötnek ugyan, de ez egy egészséges és nem egy öncsonkító kötés.
Ezt is olvasd el:
Olyan, ami nem megbéklyóz, hanem biztonságban tart, ami nem feszítve fog, hanem inkább szorosan ölel. Olyan ölelés ez, amiben a test szabadon elernyedhet, hogy az elgémberedett, görcsös izmok újra ellazulhassanak, s a növekvő térben új formát kapjanak. Ez az a földi kötés, ahol én lenni akarok, ahová való vagyok.
Ez a földi kötés az egyetlen törvény, amiben test és lélek egyidőben megpihenhet, ez a végtelen biztonság tudata. A minden porcikánkat átjáró érzés: az élettel, s egyúttal az élettérrel való aktív érintkezés.
Ahogy például bőrünk minden pórusát érinti a levegő, amit belélegezve még magunkba is fogadunk. Ez a földi ölelés a levegő hatalma és vele a lebegés, a súlytalanság szabadsága. Szemmel nem látható, kézzel nem fogható, mégis jelen lévő anyag, melyben megpihenve, biztos tudattal állhatunk az ellenszélben.
Ilyen az élettel való érintkezés is. Teljes külső és belső bőrfelületünkkel érzékeljük azt, viszont a legkevésbé sem vagyunk tudatában annak, hogy mi is aktív okozói, előidézői vagyunk.
Tenni valamit olyan, mint egy kavicsot a nyugvó tóba dobni, felverjük vele a víztükröt ugyan, de a tó a követ befogadva egy újabb tökéletes rendszert alkot. A kavicsot a súlyától és méretétől függően a víz magába nyeli, és szépen lassan, a legtökéletesebb módon rendezi el a fenéken lévő többi kő között. Így együtt alkotnak majd egy természetes egészet. Ilyen az, amikor mi is teszünk.
Port verünk, vihart kavarunk és tüzet szítunk.
Majd kis idő elteltével újra a természetes rendbe illeszkedünk. Ahol az egész részeiként, a föld ritmusában, új törvényeket alkotva formálunk újabb és újabb életet, újabb és újabb világot magunknak.